Bosszúvágy
1.
A hűvös szél szüntelen ostromlásának hála, a fák ágain himbálózó megsárgult levelek, megadva magukat a természet erőinek, végül a földre hullottak. Esőtől áztatva elvegyültek a betemetett sír körüli sáros földdel. Megborzongtam, és fázósan húztam össze magamon fekete kabátomat. Mindenki elment, csak én álltam ott, ki tudja már mióta.
Anyám sírján megannyi koszorú és virág sokasodott. Kb. húsz rokon és barát, régi ismerős végső búcsúajándékai. Mindenki le volt sújtva. Nehéz elképzelni, hogy csak ennyi az élet. A sírkövön kacskaringós számok bizonyítják, hogy azt a csekéjke 45 évet jobban megkellett volna becsülni. Neki is, nekem is.
A temetés előtt, miközben feketébe öltöztem, eldöntöttem nem sírok. Minek is az? Semmire sem megoldás, ha kesereg az ember. Egyébként sem voltunk túlságosan jóban anyámmal.
Az eső kopogott az ernyőm tetején, sír az helyettem is. Én pedig eltöprengtem közben, mikor is romlott meg a kapcsolatunk. Akárhogyan is törtem a fejemet, nem tudtam pontosan beazonosítani. Valahogy az évek alatt egyszerűen eltávolodtunk egymástól. Egyedüli gyereke voltam, és talán azt gondolta, jobb ha hagyja, hogy a saját utamat járjam.
Csakhogy ennek az lett a következménye, hogy eltekintve a szülinapomtól és az egyéb ünepektől, nem hogy személyesen, de telefonon sem beszéltünk egymással.
Megvolt neki is az élete, és nekem is. Mégis nehéz elfogadni, elhinni hogy nincsen többé. Talán ha gyakrabban látogatom meg, ha többet beszélgetek vele, ha nem hagyom hogy a saját kis világában éljen, és kizárjon másokat. Talán akkor máshogyan alakult volna minden.
Vagy nem. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Felesleges ilyesmiken töprengeni, semmin sem változtat. Se a múlton, se a jelenen. A jövő meg csak rosszabb lesz, ha magamat okolom.
Elindultam hazafelé. Kezdett sötétedni és hűvösebb is lett.
Marad hát az elfogadás. Vissza kell zökkennem a mindennapokba. Hiszen nem dőlt össze a világ, csak teljesen egyedül maradtam, ennyi. Ezt még túl lehet élni, igaz?
Pocsolyákat kerültem ki, bár értelmét veszítette, amikor egy barom sofőr, nem törődve azzal, hogy kikerülje az egyik tócsát, alaposan beterített a sáros lötyivel.
Amikor az Istenek is az ember ellen vannak, és minden összeesküdött ellenünk, mit tehetünk? Max.öklünket emelhetjük az ég és a barom sofőr felé. De jó...
Hazaérve a kapuban állva jutott eszembe, hogy aznap a postaládát sem néztem meg. Miért is néztem volna? Mintha lefoglalt volna anyám temetése vagy micsoda.
Gyorsan kinyitottam hát, és majdnem seggre ültem a döbbenettől. Még a szívem is kihagyott néhány ütemet, amikor megláttam a fehér borítékot, amin az én nevem állt-természetesen-, ám ezen kívül anyám neve is, mivel tőle jött a levél. Na de miért? Mielőtt a totál agybaj hatalmába keríthetett volna, szinte berohantam a lakásba, ernyőmet a földre hajítva, cipőmből kibújva, víztől csöpögő gatyában ültem le a fotelba, és forgattam a levelet az ujjaim között.
Nem estem neki azonnal. Biztosan időzített posta volt.
Na de mivel balesetben halt meg, továbbra sem értettem, miért küldött nekem levelet. Fél éve nem beszéltem vele. Azért az elég hosszú idő. Hirtelen eszébe jutottam volna?
Végül nagy levegőt véve kinyitottam a borítékot. Levélre számítottam, azonban kissé csalódnom kellett. Csak egy papírt találtam, rajta egy címmel és házszámmal. Úgy tűnt vagy elköltözött vagy, vagy... nem, nincsen vagy, ez az egyedüli ésszerű magyarázat, hiszen egy kulcsot is beletett a borítékbe, amit nekem küldött.
Mi a fenét akar tőlem, így a halála után, és ha már ezen agyalok, akkor tovább gondolva, vajon tudta, hogy megfog halni hamarosan és esetleg a halála nem is baleset lehetett?
Mi a fenébe keveredett bele? Erre a kérdésre a választ csak akkor tudhatom meg, ha elmegyek a címre, amit megadott. De akarom én ezt?
Aznap éjjel nem sokat aludtam, egyfolytában kattogott az agyam.
Vívódtam a között, hogy nem érdekel az egész és elfelejtem, esetleg elrejtem a fiókom mélyére a borítékot a kulccsal és a címmel együtt, és a között hogy muszáj a végére járnom, mert ha egy csöppnyi remény is van arra, hogy kiderüljön természetes halállal halt-e meg- már ha a baleset ennek minősül-, vagy esetleg sokkal rosszabb, akkor kutya kötelességem kideríteni!
Hiszen az Anyám volt!!
2.
Kicsit átkoztam csak a telefonomat, na meg magamat, amikor kilenc órakor rikkantott, hogy ideje lenne felkelni, hiszen rengeteg a dolgom.
Kinyomtam az ébresztés elviselhetetlen zaját, és visszahanyatlottam a párnák közé. Bárcsak álom lett volna az egész. Igaz, inkább rémálom lett volna, mint sima átlagos álom. Itt van anyám, a levél, a kételyek, és a nagy kérdőjel a végére.
Összekapartam magam, megreggeliztem, felöltöztem, és ismét csak ernyővel a kezemben- tuti az Istenek utálnak valamiért-, kiléptem a kertem kapuján és úton voltam Anyám egykori lakása felé.
Ha lehet még hidegebb lett mára, és az eső is sokkal jobban zuhogott, mint tegnap. A megadott cím nem volt messze, ha jól saccoltam olyan bő egy óra séta és odaérek. Legfeljebb visszafelé taxival jövök, ha lesz rá okom. Egyetlen barátomnak mondható emberkémet nem óhajtottam beavatni semmibe. Egyenlőre.
Megkérhettem volna, vigyen el a megadott helyre, de mivel nem tudtam mit találok ott, jobbnak láttam kicsit meglapulni, és eljátszani a szomorú, megtört nő szerepét, aki oly tragikus körülmények között veszítette el rég nem látott anyját.
Ha van hatodik érzék, vagy hetedik vagy tudja fene hányadik, hát az enyém most súgott valamit...
Azt, hogy eddigi nyugodtnak mondható életemnek vége, és van valami a levegőben ami miatt ez az egész történt és történik. Ha hinni tudnék a misztikumban és a sorsban, lehet átkozódnék csöppet. Fantáziám természetesen van, ahogyan mindenki másnak is, csak az enyém néha elszabadul. Talán ez egy nem valami kedves örökség anyámtól.
Félúton járhattam már. Előzőleg a google térkép segítségével-hála a technikának- megkerestem az odavezető viszonylag rövid útvonalat, amit kinyomtattam, és így rá-rá pillantva rögtönzött térképemre, könnyedén haladtam előre. Mi lenne az emberekkel manapság internet nélkül? Fene egy hasznos találmány.
Az eső csak esett megállíthatatlanul. Fekete fellegek kavarogtak odafent, mintha a világ kifordult volna addigi boldog valójából.
Beletemetkezve ismét a térképembe, követtem a kijelölt utat-nem letérni róla kérem.... Ha minden igaz hamarosan meglesz hova is irányított anyám. Befordultam balra. De ugye nem én lennék, ha nem botlok bele, vagyis jobban mondva nem megyek neki egy fekete, hosszú kabátos pasinak. Bár lehet hogy ő jött nekem, na nem mintha számítana. Az ernyőmet ugyan nem ejtettem el, de a térképet igen.
– Elnézést!-lehajolt és felvette a papírlapot, majd felém nyújtotta.
Elvettem tőle. Kissé zavarban voltam.
– Ó semmi baj, tényleg.
Csodásan kék szemei voltak, és úgy egészében valahogy lenyűgöző férfi benyomását keltette.
Nem mosolygott, komoly volt, vagy inkább komor. Indultam is tovább, nem törődve annyira ezzel a kis közjátékkal, ám ő megragadta a karomat.
– Ne menjen oda.
Összeráncolt homlokkal néztem rá. Ugyan már, ki a fene ez a vadidegen, aki aligha tudja hova tartok éppen, azt meg pláne nem, hogy miért. Mégis beszól itt nekem. Biztosan nem százas a fickó.-futott át rajtam a gondolat.
Ha eddig lenyűgözőnek találtam, hát ezennel átment félelmetes jezlőbe.
Kirántottam a karom kezei közül, és szóra sem méltatva, gyorsabb léptekkel indultam tovább. Hátra is akartam pillantani, meg nem is, de végül jobbnak láttam nem foglalkozni vele. Egy dilinyóst jobb elkerülni, és nem visszapofázni neki. Egyértelmű, hogy a jó pasik a nem normális pasik közé tartoznak.
Lehet hogy nem ártott volna valami önvédelmi eszközzel is felvértezni magam, pedig eddig nem kellett semmi olyasmit használnom. Maradt a telefon, a térkép és a borítékban lapult papír a címmel. Na meg a kulcs a lakáshoz. Odakaptam a kabátom zsebében lapuló drága kincsekhez, hogy ellenőrizzem, nem-e csente el a bolond pasi, kihasználva az összeütközésünket. Szerencsére nem. Biztos ami biztos alapon, inkább a kezembe fogtam a kulcsot.
Az út túloldalán aztán megpillantottam, egy kis zsákutca legvégén az átlagosnak tűnő kis házikót. Semmi extra nem volt benne. Se udvara, se kerítése, csak harom ablak, tető, házfalak és ennyi. Szóval itt lakott anyám az elmúlt időszakban.
Hát jó, akkor lássuk, miért kellett nekem idejönnöm.
A kulcsot a zárba illesztve elfordítottam azt, és beléptem anyám egykori birodalmába.
3.
Az első, ami eszembe jutott, hogy biztosan jó helyen járok-e?
Anyám mindig is rendszerető, elegancia kedvelő volt- legalábbis emlékeimben így él. Letisztult forma, és friss, világos színek, ez jellemezte a stílusát, mind az öltözködésben, mind pedig a környezetét. Ezzel szemben, bár rumli nem volt, de nem kicsi káosz fogadott a tekintetben, hogy ruhák voltak mindenfelé, szerintem minden egyes szék támláján, bár más helyiségben még nem néztem szét.
Ráadásul az egykori bútoroknak hűlt helyük volt. Akadtak viszont régi, ronda, komor berendezések. A ruhák sem azt az embert tükrözték, akit én ismertem. Érdekes módon az ágya sem volt bevetve. Mintha ez az ember, nem az az ember lett volna, aki egykor volt.
Csak akkor győződtem meg róla, hogy jó helyen járok, amikor az egyik szekrényen egy számlát találtam, rajta anyám nevével.
A sarokban felfedeztem egy-két ruha alatt egy hintaszéket is. Félredobtam róla a szoknyát, és a két felsőt, majd belehuppantam.
– Nos, rendben, hát itt vagyok. Na de miért? Mit kéne tennem, vagy keresnem, vagy mit akarsz tőlem?- tettem fel hangosan a kérdést, a franciaágyat bámulva, amiben nem olyan régen mág anyám aludta az igazak álmát.
Előttem állt az egész nap. Ideje hát kideríteni ezt-azt.
– Oké, lássuk mire jutunk. Logika, logika. Azom mindig volt, szóval csak ügyesen.- dünnyögtem felkászálódva a székről.
Körbenéztem a szobában, hol is kezdhetném. Bár nyomozó ugyan nem vagyok, annyit még én is tudok, ha keresni kell valamit, akkor a szekrények, és fiókok jönnek szóba először. Utána a többi rejtekhely- már ha elakarnak rejteni valamit. Lehet, hogy csak légbuborékot kergetek, és anyám már annyira belemerült a saját világába, hogy esetleg bele is őrült.
Első körben- vettem számba- fel kell mérnem a körülményeket, telefonja volt-e vajon, papírok között találok-e valami érdemlegeset, belekeveredett-e valamibe, vagy mittudom én már...
Hirtelen ötlettől vezérelve azonban mégsem a szobában kezdtem a kutatást, hanem kimentem a fürdőszobába. A falon lévő polc kinyitásával elém tárult egy halom gyógyszer. Mivel mindig is sokat olvastam, mindenféle terület érdekelt, így szerencsére betudtam azonosítani a nyugtatókat, altatókat, és a hangulatjavító pirulákat is.
Na szuper- túl sokat ez nem bizonyít, ha csak azt nem hogy ideges volt, alvás problémái voltak, és enyhe depressziója is talán.
Lehet túl sok krimit néztem, de becsukva a tükrös polcot, ráleheltem a tükörképemre. Hogy miért is nem lepődtem meg túlságosan, amikor a bepárásodott tükröm-tükröm elárult nekem valamit, nem is értem.
Nos, ha jól rémlik ez kérem rovásírás...húh... hát nem ártott volna annó nem csak átfutni a rovásírással kapcsolatos irományokat, hanem esetleg meg is kellett volna tanulnom? Na de, elő az okostelót! Ha már van, akkor ne dísznek legyen. Hamarosan ki is derítettem, mit jelent eme kissé esetlenül felfirkantott üzenet.
Átmentem a hálószobába, és az összes fiókot, ami csak ott volt, mindent kihuzigáltam és az ágyra tettem. Szisztematikusan kutattam át sorban mindet. Néhány órám rámegy, de a cél a lényeg. Anno gyermekként olykor játszottunk valami hasonlót, amikor is anyám nyomokat hagyott nekem a lakásban-de régen is volt-én pedig fejvesztve, örömmel vetettem bele magam a nyomolvasásba, és amikor megleltem a számomra eldugott édességet az ágy alatt, vagy egy polc alá ragasztva, megzabáltam nagyvidáman. De az csak egy botor játék volt egy kicsit különc anya és egy pici gyermek között. Ez pedig messze nem tűnik játéknak.
A sokadik fiók tartalma átkutatása közben kezembe akadt egy papír, amin a ház átruházása, ajándékozása állt. A kedvezményezett pedig jómagam voltam. Itt állt feketén-fehéren. Anyám rám hagyta ezt a házat. Hm... Valami normális levelet is hagyhatott volna igazán- mérgelődtem. Mire fel ez a nyomozósdi? Nem fért a fejembe, mit akarhatott ezzel elérni. Időközben besötétedett, így lámpát kellett kapcsolnom. Hirtelen ért az erős fény. Szerintem ezres égőt tett bele. Talán nem látott jól vagy mi? -Basszus!-szemem elé kaptam a kezemet amiben a papírt tartottam. – Köszi anya! Tényleg. Játék, aztán megvakítás-mi jöhet még?
Lehet nem kellene ilyeneket kérdeznem. Majd megpróbálom befogni a számat, mert még a sírból is tuti nevet rajtam.
Hunyorogva nyitottam ki a szememet, és ekkor megláttam hogy van valami a papír hátoldalán. Homlokomra csapva és nevetve ültem le az ágyra, oké akkor elő ismét a telefont.
Szemem a mennyezet felé emeltem.
– Mégis melyik? -Párnahuzat.- Isteni, tényleg!
Próba szerencse alapon, az ágyon lévő kék apróvirágos párna után nyúltam. Kigomboltam, és leráncigáltam a párnáról. Lábam előtt koppanva ért földet valami. Lehajoltam érte. Ezennel még egy kulccsal lettem gazdagabb. Ez kissebb volt, és nem olyan, mint a ház bejáratáé, hanem inkább mint egy bankfióké vagy tudom is én. Rajta egy papírfecni odacelluxozva, amin az állt, hogy p.u.
Fejemet vakargatva gondolkoztam, mi az a P. u. Hol lehetnek olyan valamicsodák, amihez ilyen kulcs kell. Nos, pl. vannak tudtommal nagyobb áruházakban is poggyász megőzők.
Hát ez az-csaptam a homlokomra-poggyász megőrzők! Nem széfek.
Hát a pályaudvar!
– Köszi anya, de azért ennyire nem kéne túlbonyolítani a dolgokat szerintem! Na persze, mit is vártam...
Becsaptam magam mögött a bejárati ajtót, és úton voltam a pályaudvar felé. Este tízkor, ahelyett, hogy aludnék. Csak hogy megtudjam, mit szánt még nekem anyám a házon kívül, illetve a síron túlról!
4.
Nem volt tumultus a pályaudvaron. Bár a vonatok éjszaka is járnak, úgy tűnt, kevés embernek áll szándékában eme hideg őszi napon utazgatni.
Biztonságiak járkáltak csak fel-alá, megkülönböztető sárga mellényük kirívóvá tette őket. Furcsa módon nem zaklatták azt a néhány hajléktalant, akik a padokra menekültek az eső elől. Álmukban legalább sanyarú sorsuk nem létezett. Én magam nem voltam oda a szerencsétlenül járt emberekért, talán mert egykor néhány nem túl jó tapasztalattal gazdagodtam általuk. Próbáltam csendben lépkedni, de a cipőm koppanása mintha egyre hangosabb lett volna.
Elhaladtam az egyik pad előtt, ahol egy párocska várakozott. Szándékosan nem néztem rájuk, nem szerettem volna megzavarni őket. Szemem inkább a pár méterre lévő csomagmagőrző sokaságát bűvölte. Kezdtem izgulni. Magam sem tudtam miért. Kicsit emlékeztettek ezek a kocka alakú zsúfolt konténerszerűségek a falban lévő sírhelyekre. Akaratlanul is megborzongtam és nem a hideg miatt.
No lássuk, mit is tartogat számomra a hetes ajtó. Az agyamban cikáztak a gondolatok, vajon mi várhat odabent.
Akaratlanul is a falon elhelyezett magfigyelőkamera felé kaptam a fejem. Ki nem állhatom ezeket a bugyuta megfigyelőrendszereket. Soha nem tudni ki van a túloldalon. Úgy helyezkedtem, hogy amennyire lehet, takarjam a hátammal a rekesz tartalmát. Egy barna bőrkötésű könyvnek tűnt, bár címe nem volt, és egy bőrszíjjal kötötte össze anyám. Ezért arra gondoltam inkább napló lehet, mintsem rendes könyv. Hamar a magammal hozott szatyor mélyére szűlyesztettem, bezártam az ajtót, és a kulcsot a zsebembe rejtettem.
Égtem a vágytól, hogy nekiessek a naplónak, de nem itt az biztos. Hátamon éreztem a figyelő tekinteteket, ezért amilyen gyorsan csak tudtam kisiettem a váróteremből, és nagy léptekkel indultam vissza, anyám lakására.
Az eső elállt végre, de a szél kegyetlenül fújt, a telihold pedig csak olykor bukkant ki a sötét fellegek közül. Ha nem világítottak volna az utcai lámpák, talán még kicsit féltem is volna, így viszont csak akkor sandítottam oldalra, amikor egy-egy sötét sikátor előtt vezetett az utam.
Kamerák errefelé jóval kevesebb volt felszerelve, mégis mintha figyeltek volna. Egyre növekvő szorongással, és egyre gyorsabb léptekkel siettem a házhoz. Habár sok mindent nem örököltem anyámtól, az üldözési mániát ezennel felvehettem a listára. Sőt, az első helyre, és nagy betűkkel írva.
Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a lakás ajtaja becsukódott mögöttem. A biztonsági láncot is beakasztottam. Nem szeretnék semmiféle hivatlan látogatóval szembenézni-alapon.
Érdekes, hogy ezidáig még otthon sem zártam be a bejárati ajtót, erre most meg, mintha a hely szelleme átragadt volna rám.-tűnődtem. És ez a szellem nem valami kedves kis kopogtató szellemecske.
A hintaszék lett a stabil pont a lakásban, ezért aztán ismét oda ültem le. Telefonomat elővettem a táskámból. Átfutott az agyamon, hogy rácsörgök a barátomra, de aztán amikor láttam hogy alig pár perc múlva éjfél lesz, elvetettem ezt az ötletet. Tuti nem örülne neki emberem, ha ilyenkor megzavarnám. Egyébként is ki tudja éppen kivel hempereg.
Kikötöttem a könyvecskét, a szíjat az ágyra dobtam, és kinyitottam anyám naplóját. Az első oldalra egy boríték lett ragasztva, nekem címezve. Nagy sóhaj kíséretében nyitottam ki. Reméltem hogy nem ismét valami rejtvény vár rám, hanem esetleg végre egy normális levél.
Imáim meghallgatásra találtak. Anyám kézírásával találtam szemben magam. Furcsa volt olvasni az üzenetét, tekintve hogy aznap temettem el végleg.
Drága Lányom!
Ha ezt olvasod, akkor nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt elterveztem. Azt sem tudom, hol kezdjem. Szerettelek volna beavatni, de nem így.
Elmondhatatlanul sajnálom, hogy nem tartottam veled úgy a kapcsolatot, ahogyan azt minden más Anya tenné. De majd belátod te is, hogy így volt a legjobb. Máshogyan nem tudtalak volna megvédeni.
Talán azon jár az eszed, hogy akkor mire fel rejtettem el neked ezt a naplót és a jeleket...
Amikor ezt olvasod, akkor már nem vagyok, mert idő előtt mentem el. Tudom, úgy tűnhetett, hogy kezdek megbolondulni, pedig nem. Nem azt kérem, hogy deríts fényt arra, mi is történt velem, mert akkor veszélybe kerülnél. Miket beszélek, így is már abban vagy! Hiszen éppen a soraimat olvasod. Én próbáltam, tényleg próbáltam nem belekeveredni, és főleg nem belekeverni téged. De a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni.
Emlékezz a játékokra, amiket akkor játszottunk, amikor még kicsi voltál, és kövesd a nyomokat, ahogyan eddig is. Tudom, hogy okos vagy és rájössz idővel mindenre. Azonban nagyon vigyázz, kivel mit osztasz meg, mert senkiben sem bízhatsz!
A Világ nem olyan, mint azt sokan hiszik. Sokkal több van odakint és sokkal veszélyesebb alakok mászkálnak mindenfelé. Minden városban ott vannak, mindenhol ott vannak. Talán már találkoztál is közülük néhánnyal, esetleg csak nem vetted észre. Hallgass a megérzéseidre, és akkor nem lesz semmi baj.
A naplóm útmutatást ad, és bizonyítékokat. Nekem sikerült az, ami másnak nem. Mindenki az örök életet keresi, és valóban élnek olyan lények, amelyek örök életre képesek. Vigyázz velük.
Tégy belátásod szerint, a kezedben a döntés. Én megpróbáltam napvilágra hozni a naplómban leírt, felfedezett dolgokat, de pórul jártam. Nem voltam elég óvatos. Nézz utána a kódolásoknak, rejtjelezéseknek, és akkor könnyen kiigazodsz a naplóm, kuszának tűnő oldalai között.
Örökké szeretni foglak, a síron túl is!
Köpni-nyelni nem tudtam. Visszatettem a borítékba anyám levelét, majd kitéptem az oldalt, amihez hozzá volt ragasztva, és beledugtam a nadrágom zsebébe. Mire véljem ezt a levelet?
Megdöbbenésemet átvette a harag, és a düh-tehát megölték az anyámat. Elvették tőlem valakik, akik úgy gondolták veszélyes rájuk nézve. Szóval így állunk? Oké-álltam fel végül, összekötve a naplót.-Ha harc, hát legyen harc. Akárki is tette el láb alól anyámat, ezennel esküszöm, meglakol! Még ha az a valaki valóban halhatatlan is. Majd megtalálom a módját, hogy megszabadítsam az életétől.
5.
Hajnali öt órára átlapoztam a naplót. Rá kellett jönnöm, hogy nem sokat értek az egészből, ezért egyrészt muszáj segítséghez folyamodnom, másrészt szisztematikusan kell nekilátnom a munkának és a kutatásnak.
A napló egyes részei számomra csak krix-kraxoknak tűntek, mások viszont kissé érthetetlen szöveget tártak elém. Megint más oldalak viszont teljesen érthető utasításokat adtak. Hacsak nem tudathasadásos lett anyám-márpedig tuti nem,-akkor lesz mit megfejtenem.
Először is, az egykori konyháját birtokba véve, ami már egyébként is az enyém lett, nekiláttam a hajnali kávéfőzésnek. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, már alig vártam, hogy viszonylagosan reggelnek minősíthessem az időt, és telefonálhassak egyet.
Talán Dominik is már ébren van. Három csengés, és kissé álmos férfi hang fogadott.
– Helló Viki! Ugye tudod mennyi az idő?-morgolódott.– Minden rendben van, jól vagy? Részvétem anyukád miatt!
– Köszönöm.-egy korty kávé a bátorság gyanánt, és jöhet a lecsóba csapás.
– Ne haragudj, hogy ilyenkor zaklatlak, tudom hogy még rohadt kora van, de muszáj beszélnem valakivel, és tudom hogy te vagy az egyetlen akiben megbízhatok. Ennél többet viszont nem mondhatok. Légyszivel gyere el most, és ígérem, mindent elmesélek. Már amennyit tudok.-hadartam el egy szuszra.
A vonal túlsó végén a nagy büdös semmi fogadott. Néma csend.
– Hé, ott vagy még? Hahó!
– Khm... igen, persze. Mintha kissé hisztérikus lennél, ha nem tévedek.
– Nem vagyok hisztérikus.
Bár felemelt hangom nem ezt bizonyította, így nagyon gyorsan megpróbáltam lehiggadni.
– Oké, jó, nyugi, fél óra és ott vagyok.
– Várj! Ne hozzám gyere.
– Hát mégis hova?
– Anyám házába.
Miután megadtam neki a pontos címet, letettem a telefont. Megittam a maradék kávét, majd amennyire tőlem telett, megpróbáltam emberi formát ölteni. Magamat látva, a tükörnek vágtam egy fintort. Nem voltam teljesen elégedett az eredménnyel, de ez van, ezt kell szeretni. Egyébként is, nem meghóditani akartam, csak a segítségét kérni. Kérdés azonban, mennyit mondhatok el neki a nélkül hogy bajba kerüljön, de lévén hogy újságíró, nem sok választásom maradt. Teljesen be kell őt avatnom, feltéve hogy bármit is elhisz majd abból, amivel előállni készülök.
A kapcsolataira, tapasztalatára hatalmas szükségem va. Egyedül semmire sem fogok menni sajnos.
Csengetés zavarta meg elmélkedésemet. Felpattantam és az ajtóhoz siettem. Vigyorogva nyitottam ki. Hát... a levegőre lehet vigyorogni, bár nem célszerű. Odakint senki nem volt. Lehet, hogy nem ártott volna aludnom pár órát? Körbenéztem, hátha csak valaki sietve távozott, de egy éppen a ház előtt elhaladó fekete autón kívül semmit és senkit nem láttam. Hátat fordítva éppen becsapni készültem az ajtót, ám lepillantva a földre, megláttam egy cetlit. Akkora volt mint egy névjegykártya. Felvettem, és gyorsan bementem. Kezdett gombóc lenni a torkomban, miközben a gyomrom mintha összezsugorodott volna.
Ne tovább!-hírdette a papirdarab.
Mi van?? Hova ne tovább? A hátoldalon semmi nem volt. Se egy aláírás se semmi, ami a küldő kilétére utalt volna, vagy arra hogy egyáltalán ezt nekem vagy anyámnak küldték, vagy mégis kinek szánták. Na meg miért is?
Ez volt az a pont, amikor először éreztem, hogy beletenyereltem valamibe, amiről magam sem tudtam micsoda. Az világossá vált ezennel a számomra, hogy veszélyes emberkék látókörébe kerültem.
6.
Dominik ezúttal is elegánsan jelent meg az ajtóban. Amolyan jól öltözött ficsúr benyomását kelthette azokban, akik nem ismerték olyan jól, mint én.
Bár negyvenes évei elején járt már, ránézésre tíz évet simán letagadhatott volna. Olykor meg is tette, pláne ha hölgyek kerültek a látókörébe. Szürke szemei mindig különösen csillogtak.
Egyébként is furcsának találtam a szürke színű szemet, valahogy természet ellenesnek tűnik a számomra. Ahogyan pedig Dominik az emberre tudott nézni, még inkább különös összhatás lett az eredméy. Bár a legtöbb férfi az ő korában már vagy kopaszodott, vagy őszült, nála semmi ilyesmi nem volt felfedezhető.
Miután mindent elmeséltem neki, töviről-hegyire egy pohár forró tea társaságában, egy darabig csak forgatta a lapokat anyám naplójában, majd letéve azt, rám nézett.
– Nos, vélemény?- türelmetlenkedtem fel-alá járkálva.
– Háááát.... nem ismertem anyádat, de ez a napló érdekesnek tűnik, bár mindent nem értek belőle. A levél amit neked írt furcsa. Mármint...-vakargatta az állát.
– Jaj, tudom mire gondolsz, de biztosítalak, hogy nem volt bolond. Ráadásul mielőtt megjöttél, ezt hagyta valaki az ajtó előtt.
Átadtam neki a cetlit, rajta a figyelmeztetéssel.
Némi aggodalmat ládtam kiülni az ercára, bár próbálta leplezni egy halvány mosolyféleséggel.
– Nem láttál senkit, aki küldhette volna az üzenetet?
– Nem. Vagyis azt hiszem nem. Csak egy autó hajtott el a ház előtt pont akkor, de ennek aligha van jelentőssége.
– Ezt nem tudhatod.
– Figyi, gőzöm sincsen, kell-e tartanom valakitől, de egy valamit biztosan tudok, és ebből nem engedek. Ha segítesz, ha nem, akkor is megbosszulom anyám halálát, és azon leszek hogy kiderüljön mi történt és miért kellett meghalnia. Nem a semmiért hagyott nekem nyomokat, amik végül elvezettek a naplójához. Túl sok furcsa dolog van, ami valahogy nem okés, vagyis na érted. Valami biztosan van a háttérben és ha segítesz ha nem, én biza kiderítem mindenáron. Ha kiakarsz maradni belőle, rendben. Akkor csak azt kérem beszélj az érdekemben néhány emberrel, akik segítenének kibogozni, mit is írt anyám a naplójába.
– Nem biztos hogy jó ötlet.-válaszolta végül.
– Mert?-értetlenkedtem.– Mégis mi nem jó ötlet?
– Hát mást is bevonni. De persze azt sem tartom jó ötletnek, hogy ezek után nyomozz, hiszen azt sem tudod mibe ütötte bele az orrát, és te meg csak úgy követni akarod őt? És ha téged is baj ér? Ráadásul azt sem tudjuk, hogy valóban megölték-e anyukádat vagy sem. Te ennél megfontoltabb szoktál lenni.
Kezdtem dühbe gurulni.
– Ezt most komolyan mondod!?
– Nem gondolkozol tisztán. Ez az igazság.
Odalépett elém, és kezét a vállamra téve, próbált megnyugtatni.– Mégis mikor aludtál utoljára?
Lesöpörtem a kezét, és a képébe akartam üvölteni. Ám végül nyugalmat erőltettem magamra. Nem érek el semmit, ha kiabálok vele. Ahhoz ő túlságosan racionálisan gondolkodik.
– Beismerem az éjjel nem aludtam semmit, de értsd meg kérlek, hogy csak te vagy akitől segítséget tudok kérni. És csak benned bízom meg teljesen. Ez csak számít valamit, nem?
Esdeklő tekintetem úgy tűnt jól sikerült.
– De, számít. Nos, rendben, ha ettől megnyugszol, járjunk utána néhány dolognak. De, ha semmi érdemlegeshez nem vezet, akkor ígérd meg hogy elfelejted az egészet, és bár-körbenézett a szobában-, ez a ház egy kissé fura, de akkor nekilátsz és kipakolsz, hogy letudd zárni a multat. Rendben?
Csendben bólintottam.
– Akkor hol kezdjük szerinted?
Elővette a telefonját és elkezdte lefotózni a tikos üzeneteket a naplóban.
– Gondolom nem szívesen válnál meg a könyvtől.-magyarázta.
És milyen jól gondolta. Valóban közben azon törtem a fejemet, hogy elrejtsem-e vagy tartsam inkább mindig magamnál.
– Ellátogatok egy ismerősömhöz, és megkérdezem, egyáltalán értelmes szöveg hámozható-e ki ebből.-mutatott a fura betűk és számok egyvelegére a kijelzőn. – Így jó lesz?
– Tökéletes.-mosolyogtam végül rá.
– De addig ígérd meg nekem, hogy kerülöd a bajt. Hallod? Tényleg nem akarom, hogy bajod legyen! Ne kezdj önálló akcióba, ne tégy semmit. Inkább csak pakolj itt össze ha gondolod, és ennyi. Na meg, aludj egy nagyon, az jót fog tenni. Amint megtudok valamit, telefonálok.
Miután elment, nekem az járt a fejemben, hogy vajon miért féltett ennyire?
Lehet, hogy hirtelenjében gyanakvó lettem, de a megérzésem azt súgta, talán ő maga is kibogozott belőle valamit, amit viszont nem óhajtott közölni velem. Talán azért nem akart egyből segíteni, mert esetleg sejtette, hogy ez túl nagy falat lehet nekem? Vagy csak egyszerűen valóban aggódott értem, hiszen nem tudhatta biztosan mi is történt anyámmal. Megölték vagy sem, megbolondult-e vagy sem.
Ő lehet hogy nem tudta. Nekem mintha anyám azt suttogta volna, minden igaz, amit a nekem szánt levélben írt. Vagyis, egy újfajta világ volt kibontakozóban előttem, ami csak arra vár, hogy felfedezzem. És persze közzé tegyem az emberek számára. De csak miután megbosszultam a halálát. Az első ponton ez szerepelt, csakhogy az oda vezető úton ki kell derítenem kik ölték meg.
7.
A nap hátralevő részében, próbáltam nem becsavarodni. Valamennyire rendet tettem, közben pedig kutattam is a házban. Hacsak nem eldobható telefonon beszélgettünk olykor, akkor valahol muszáj megtalálnom a mobilját. Többek között persze. Hiszen, mivel egykor tanárként dolgozott, biztosan voltak olyan emberek is a környezetében, akiket valamilyen szinten beavatott a dolgaiba. Honnan máshonnan szerzett volna információkat? Persze nem tudom, miféle infókról is van szó.
Egyéb útmutatásokat is keresni kezdtem, hátha még vannak rejtett üzenetek, de ezt végül feladtam. Lehet, hogy a naplóban vannak nyomok, amik elvezetnek esetleges rejtekhelyekhez, de amíg arról nem derül ki valami, addig szinte megvagyok lőve. Iszonyúan dühítő.
Átkutattam a fehérnyeműs fiókot, a konyhaszekrényeket, az ágynemű tartóját, még a mosógépbe is benéztem a siker reményében. Eredménytelenül.
Vagy nagyon elővigyázatos volt, vagy egyszerűen nincsen itt semmi.- rogytam le végül az ágyra. Viszatértem a naplóhoz, mert voltak benne még rovásírásra hasonlító jelek. Csak néhány szót sikerült kisilabizálnom, ezek pedig sokat nem mondtak. Sőt, csak még jobban erősítették bennem a gyanút, hogy esetleg tényleg megbomlott az elméje. Mi másra gondolhattam volna, hiszen a ,,Vámpírok", ,,Vérszerződés", ,,Vadászok" ,,Kaszt", ,,Egyiptom", ,,Vatikán" szavak nem túl értelmesek. Önmagukban igen, de ebből még semmi sem derül ki számomra. Így inkább belecsúsztattam a válltáskámba a naplót. Majd később még egyszer átnézem, hátha átsiklottunk Dominikkal valami felett.
Felkeltem és körbejártam a házat kívülről. Hiszen bent már mindent felforgattam, minden kis zugba benéztem, így nem maradt más, mint hogy kívül is körbenézzek. Azonban hiába. Udvar nem volt, tehát melléképület sem. Aztán felnéztem és megláttam.
– Hogy nem vettem eddig észre!
Visszarohantam a házba, és a konyhában lévő ajtóhoz mentem. Korábban feltételeztem, hogy az csak egy kis kamra, ahol az ember a befőtteket tartja, de nem. Ez az ajtó, vagyis a mögötte lévő létra a padlásra vezetett. Na ott még nem voltam.
Felnéztem a sötétségbe. Biztos hogy oda akarok menni?- tettem fel magamnak a kérdést. Felkattintottam a kapcsolót a falon, és az a gyenge kis fény, ami általa megvilágította a padlást, egyáltalán tűnt túl hívogatónak. Visszasiettem a szobába, ugyanis korábbi keresgéléseim alkalmával egy zseblámpa is a kezembe akadt. Felvértezve magam némi plusz fényforrással, már sokkal nyugodtabban indultam neki a pókokkal, és esetleg rágcsálókkal teli padlásnak.
– Ha itt sincsen semmi, hazamegyek.- döntöttem el.
Felfelé lépkedve a lépcsőn eszembe jutott, gyerekként mennyire utáltam a padlásokat. Valamiféle szorongás kerített mindig hatalmába, ahogyan most is. Gyerekként még ennek ellenére is szembe mentem a félelmeimmel, mára viszont józanabbul szemléltem az életet. Ha félek valamitől, alap, hogy nem megyek oda. De most ezt nem tehettem meg. Szükség törvényt bont.
Ahogyan sejtettem, mindenfelé por, és pókháló fogadott. A deszkákat már itt-ott megzabálták a szúk. A nagy csendben hallottam, ahogyan folyamatosan motoszkálnak. Majdnem teljesen üres volt a padlás, csak egy ládát láttam a feljáróval szemben a túloldalon. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy harmadrangú horrorfilmben.
Közelebb mentem. Oldalait gyönyörű faragott motívumok díszítették, és bár nem egy hatalmas ládáról volt szó, mégis nagyon kíváncsi lettem, sikerült-e felfedeznem ismét valamit, vagy zsákutcába futottam. A teteje alig pár miliméteres port láttam, tehát nem olyan régen nyithatták fel. Tekintve hogy mindenhol, a padlón is több centi vastag port terült szét, ezt biztosan csak pár napja látogatták meg utoljára. A következő, aminek nagyon megörültem, hogy nem láttam rajta lakatot, ami azért valljuk be, nagy könnyelműségre vallott.
A nagy csendben, fülsüketítően hangos nyikorgással sikerült felnyitni a tetejét. Nem voltak elvárásaim, hogy ez vagy az legyen benne. Így legalább csalódás sem ért, amikor egy régi nyomógombos telefont találtam a ládában. Mellette néhány papírlap hevert. Fogtam, összehajtottam, és betettem azokat is a táskámba a napló mellé. Érdeklődésemet a telefon keltette fel. Bekapcsoltam, és vártam. Furcsa módon szinte teljesen felvolt töltve az aksija. Beléptem az üzenetek menübe, ahol néhány sms-t találtam, amikben címek, és időpontok szerepeltek. Elmúlt hetek, hónapok dátumai. Majd néhányban figyelmeztetésnek is beillő üzenetek. De egyikhez sem volt szám vagy név csatolva, mintha a láthatatlan ember küldte volna azokat anyámnak.
A névjegyzékkel már nagyobb szerencsém lett. Benne volt az én elérhetőségem is, de még vagy öt ember neve és telefonszáma is. Végre egy nyom, egy értelmes nyom. Viszont ahhoz, hogy jobban utána tudjak nézi az embereknek, akikkel anyám feltehetően tartotta a kapcsolatot, kellett egy számítógép. Azt pedig itt nincsen, csak nálam.
Lemásztam a létráról, táskámban a telefonnal, a papírokkal, na meg a naplóval. Még csak most kezdtem érezni, hogy nem ártana aludnom legalább néhány órát, de nem tehettem. Bár szó mi szó, egy zuhany sem ártott volna már, és ruha csere.
Dominik még nem telefonált, nekem pedig az új infók nyomába kellett szegődnöm, ezért én sem akartam most őt zaklatni. Bezártam a ház ajtaját, és a sötétben hazafelé indultam. Közben már tervezgettem miket teszek, amint hazaérek.
Alig láttam embereket az utcákon, mintha mindenki már régen lefeküdt volna aludni. Pedig szombat lévén, ilyenkor nyüzsögni szoktak az éjszakában. A szél feltámadt, és éppen egy hajamba tévedt száraz falevelet próbáltam elhessegetni, amikor arra eszméltem hogy elém toppan egy sötét kabátos alak.
– Maga soha nem hallgat az okos tanácsra?
– Tessék?-értetlenkedtem. Kék szemei ismerősnek tűntek. Aztán rájöttem, és a hideg futkosott rajtam e felismerésre. Automatikusan tettem egy lépést hátrafelé.
– Ki maga és mit akar tőlem?
– Nem lényeges ki vagyok. Az a fontos, amit mondtam. Kértem, ne menjen oda, de nem hallgatott rám.
– Még jó hogy nem!-húztam ki magam.– Már ne haragudjon, de nem szokásom idegenekre hallgatni. Pláne ha a figyelmeztetésük inkább fenyegetésnek tűnik.
–Valóban az lett volna?
–Ó, igen. Szerintem annak szánta. Ki maga?-próbálkoztam újra.
– Sajnálom az anyját.-terelte el a szót kérdésemről.
Meghökkentem.
– Mit tud anyámról? Ismerte talán?
– Ő sem hallgatott rám.-folytatta zavartalanul, mintha ott sem lennék.-Sejtelme sincsen, mivel áll szemben. Vagy kivel.-mosolygott cseppet.– Felejtse el az egészet, és haggyon fel a kutatással, ha továbbra is nyugodt életet szeretne élni. Ez csak egy jótanács, de kár lenne ha nem fogadná meg. Kár lenne önért, Viktória. Ha szeretné, segítek felejteni.
– Na most takarodjon el az utamból!-fenyegettem. – Ha megtudom hogy bármi köze volt anyám halálához, azt megígérem hogy még találkozunk, és annak aligha fog örülni. Nem vagyok olyan védtelen és gyenge, amilyennek tűnök.
– Én semmi ilyesmit nem mondtam, csak szerettem volna figyelmezteti, hogy veszélyes irányba tart.
Hátralépett, jelezve, nem fenyegeti a testi épségemet. Hiszi a piszi. Nem bíztam benne. Lassan már senkiben sem.
– Igazán kedves öntől Idegen úr, de nem kérek a figyelmeztetéséből, bár az érdekelne, hogy az ajtóm előtt ön hagyta-e a cetlit.
Sötét felhő suhant át az arcán.
– Nem.-mondta határozottan.– De mint említettem, veszélyes vizeken evez. Bizonyos körök figyelmét már így is felkeltette. Ne értsen félre, nem szándékozom tolakodó lenni, de kötelességemnek érzem, hogy felajánljam a segítségemet.
– Na most álljunk meg egy szóra.-nyújtottam elé tenyeremet.– Először szinte megfenyeget, felejtsem el az egészet, ha jót akarok, utána pedig ajánlkozik itt nekem, hogy segíteni akarna. Ez nem nagyon stimmel. Egyébként sem tudom, kicsoda maga, így aztán köszike de inkább magam járok utána a dolgoknak. És igazán jó lenne, ha leszakadna rólam.
– Ahogy óhajtja.- biccentett a fejével.
Mintha mi sem történt volna, elsétált mellettem, és pedig bambán tekintettem utána. Valami azt súgta ez túl könnyú volt, és még összefutunk. De legközelebb a nevét is jó lenne megtudakolnom esetleg.
8.
Szó mi szó, megijesztett a különös férfi. Vajon mi a fészkes fene folyik itt?- tettem fel magamnak a kérdést. Egy pillanatig még átfutott az agyamon, hogy a pasi után kiáltok, álljon csak meg szépen, és beszélgessünk, hiszen lenne miről bizonyára. Mégis valami azt súgta, jelenleg nem ez a helyes irány. És hogy majd később még kiderül néhány érdekesség a fazonról. Bár hogy akarom-e tudni vagy sem, na az a nagy kérdés. Egyre rosszabb érzésem támadt ott ácsorogva, így inkább sietősre vettem a figurát.
Haza érve kicsit megnyugodtam, és figyelmemet végre az új információk felé tudtam irányítani. A legelső dolgom az volt, hogy egyesével lefotóztam mindent. Anyám naplóját, levelét, telefonban lévő címeket, neveket és telefonszmokat... egyszóval minden eddigi szerzeményt. Mert na, sose tudni mit hoz a holnap. És úgy éreztem ezt kell tennem. Így valamennyire bebiztosítom magam a későbbiekre. Mire végeztem mindennel, és átküzdölgettem magamnak a lefotózott dolgokat email-ben, már olyan fáradt lettem, hogy tudtam ha így folytatom, öt liter kávé sem lesz elég hogy ébren tudjak maradni. Pedig nem alhattam el. Még nem. Ki kellett egy csomó mindent derítenem, és minél előbb. Mert ha valóban nagy gáz van, márpedig úgy tűnik nem csak hogy az van, de hajjaj, ki tudja még mi lesz, akkor minél előbb a végére járok, annál kevesebb baj történhet. Ha a logikai okfejtésem nem téved. Márpedig az ritkán szokott.
Leültem a gépem elé a dolgozószobámban, és csak ültem. Néztem ki a fejemből nagy okosan. Valahol útközben elveszítettem a fonalat. Túl sok irány vezet a kiindulóponttól- anyámtól. Vagyis túl sok az irány amerre indulhatok.
Féltem, elveszek a részletekben és nem látom át az egészet. Igen, első megtalálni a gyikosát, vagy gyilkosait, és bosszút állni. Második a közhírré tétetik-dolog. És csak a harmadik helyen áll, hogy életben is maradjak a végén. Be kellett ismernem magamnak, hogy nem nagyon érdekel mi lesz velem. Csak az igazság az ami számít, semmi más. Persze hülye lennék ezt így előadni Dominiknak. A végén még én is bolondnak lennék kikiáltva, pedig nem vagyok az. Ebben legalább biztos vagyok.
– Jó, de akkor most merre, hogyan tovább? Bakker, ezt nem hiszem el.
Arcom a tenyerembe temettem. Vártam az Isteni szikrát.
Kicsit elveszve éreztem magam, és a fáradtság miatt a józan gondolkodásom kusza, lassú és zavaros lett. Mintha az eddigi rend helyett, káosz uralkodna a fejemben. És mit teszünk a káoszban? Hát rendet.
Lássuk, lássuk, lássuk...
Ujjaimmal az íróasztalon kopogtam, és a lefotózott dolgok között lapozgattam, hátha beugrik valami.
Annyi bizonyos, hogy nem fogok jelenleg nekiállni olvasni egyetlen rejtjelezéssel foglalkozó könyvet sem.
Viszont, a telefon mellett megtalált papírok között az egyiket egészen érdekesnek találtam. Ránézésre nem mondanám, hogy bármihez is hasonlítani tudnám, de úgy döntöttem, jobban szemügyre veszem.
Azt írta anyám, hogy dekódolásos dolgokat is nézzek át. Hát jó. Láttam én már ehhez hasonló valamit.
Egy négyzet, benne számok és betűk sokasága, csak össze-vissza. Illetve alatta négy részre bontott valami. Betűpárok és számok. Legalul pedig Ksz. És egy szó, illetve mellette mintha a szó keveréke lenne.
Mi van? Húh, ez zavaros.
Fejemet vakargattam eltűnődve.
Nos, rendben. Internet a barátom. Elkezdtem begépelni, hogy A D F G V X. Mellé pötyögtem még, hogy: kódolás. Majd egy enter, és láss csodát, vagy sem.
– Yess!- szakad ki belőlem az örömujjongás, amikor találatot dobott ki a gép. Szóval van ilyen kódolás vagyis van megfejtése is annak, ami előttem hever a papíron. De így, hogy azt sem tudom mikor aludtam utoljára, egy ennyire összetett leírást még értelmeznem is nehéznek bizonyult. Eljutottam a kulcsszóig és valamennyire megértettem első átolvasásra a leírást is. Na de, sebaj, előttünk az egész nap és még a fél éjszaka is, szóval csak meglesz amit keresek. Hiszen ha nem adom fel, akkor csak győzni lehet- elvileg.
Máskor valószínűleg fél óra alatt kibogoztam volna hogyan is kell megfejteni ezt a kódolást, így azonban kemény két és fél órámba tellett, mert hát egyébként is iszonyú sok körmöléssel járt. De megérte. Végre valahára ott állt előttem egy immáron lefordított üzenet, és egy név. Egy reményeim szerinti kincset érő név. Az üzenet így szólt: Őt keresd és válaszokra lelsz: Adam.
A névvel együtt még egy telefonszám is előkerült a dekódolt üzenetből. Végre egy normális nyom!
Aznapra befejezettnek tekintettem az ébrenléti fázisomat, és nagyon gyorsan elvonultam kinyúlni az ágyamba.
Másnap azonnal a telefonom után nyúltam, és tárcsáztam a telefonszámot, amit előző este sikerült elővarázsolnom.
Pár csengés után, egy férfihang szólt bele a vonalba.
Halló.
Gyors bemutatkozás a részemről, és rátértem a tárgyra, hiszen nem érek rá, sürget az idő.
Elnézést a zavarásért, nem tudom jó számot hívtam-e, de egy bizonyos Adamot keresnék.
Én Dr. Jacobs vagyok hölgyem.
Ó, elnézést. Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, minek a doktora?
Történelem professzor vagyok. De miért érdekli, és miért hívott fel?
Jogos kérdés volt a részéről, de mégsem mondhattam neki, hogy hát a bolondnak hitt anyám vezetett hozzá. Hirtelen ötlettől vezérelve rákérdeztem ismerte-e az anyámat.
Addigi morcos hangja egyből megváltozott.
Persze hogy ismertem. Őszinte részvétem. Sokat mesélt önről az édesanyja. Sajnálom, hogy nem voltam ott a temetésén, de egyéb elfoglaltságaim elszólítottak.
Semmi baj.-nem óhajtottam felróni neki eme mulasztást, mégis úgy érezte valamiért, hogy mentegetőznie kell. Leültem az ágyam szélére, és úgy folytattam vele a társalgást.
Tudja, az a helyzet, hogy szerintem találkoznunk kellene.-tértem a tárgyra.
A vonal túlsó felén kialakult csend arra engedett következtetni, hogy ezt csak én gondolom így.
Nehéz helyzetbe hoz, kedves Viktória.-szólalt meg végül.
Higgye el, nem volt szándékomban ilyet tenni, de tényleg beszélnünk kellene. Ha nem is személyesen, akkor nekem így is megfelel. Valamiért anyám önhoz irányított. Én csak próbálok rájönni a miértekre. Biztosra veszem, hogy nem balesetben halt meg.
Tudom.-hangja szomorúan csengett.
Meglepetten pattantam fel az ágyról.
Tudja? De hát...
Nem telefontéma.-vágott a szavamba azonnal.- Találkozzunk fél óra múlva a pályaudvaron lévő kávézóban.
Nocsak. Tehát mégsem annyira zavarja a személyes találkozó, mint azt gondoltam.
Rendben.-bólintottam, mintha bizony láthatta volna.
De legyen óvatos!
Az leszek.-biztosítottam.-Várjon! Miről fogom felismerni?
Én megismerem, ne aggódjon.
Kinyomtam a telefont, és kicsit eltűnődtem, vajon mi vár rám a nap hátralevő részében. Egyáltalán sikerül-e a találkozót létrehozni, vagy ismét keresztűl húzza valami a számításaimat? Hamarosan úgyis kiderül.
9.
Húsz perc elteltével már a kávézóban vártam a proffot, természetesen egy jó meleg, habos capuccino mellett. Egyébként is elmaradt a reggeli kávé adagom.
Amíg kortyolgattam italomat, körbenéztem. Nem sokan voltak ilyen korai órán a kicsit régimódi helyen. Amit nem bántam, így legalább olyan helyre tudtam leülni, ahonnan tökéletesen átlátok mindent, és még a bejárati ajó is szem előtt van. Némileg üldözési mániám lett, beismerem. De kinek ne lett volna? A telefonálás, mint tudjuk, nem biztonságos, és valahogy az a sanda gyanúm támadt, hogy biztosan lehallgatták valakik a beszélgetésünket. Vagyis, ha így áll a helyzet, mindenki aki a környéken megfordul, számomra "gyanús" cimkét kapott. A szék hátára terített kabátom zsebéből elővettem a telefonomat, és megnéztem mennyi idő telt el.
Pont abban a pillanatban hogy visszatettem a helyére, nyílt az ajtó, amit a felette elhelyezett kis csengettyű jelzett. Senki nem foglalkozott azzal a talán hatvanas éveiben járó, őszes hajú férfival, aki belépett rajta, csak én. Szemeit gyorsan körbejártatta azon a néhány emberen akik kávéjukat iszogatták, majd megállapodott rajtam. Enyhe mosoly kíséretében sietett az asztalomhoz.
Jó reggelt. Dr. Jacobs vagyok.- nyújtott kezet udvariasan, amit természetesen elfogadtam, majd hellyel kínáltam. Miután leült, és a rendelt kávéját is kihozták, végre nyugodtan tudtunk beszélgetni kicsit.
Azt mondta, tudja, hogy meghalt az anyám. Honnan ismerte?
Öreg szemeiben szomorúság és bölcsesség egyvelegét láttam. És még valamit. Félelmet.
Régről. Kollégák voltunk egy ideig, majd pedig amikor ő már más körökben kezdett mozogni, mivel megkedveltük egymást, hozzám fordult a kutatásai eredményeivel, hogy nézzem át, és segítsek neki helyére tenni a dolgokat.
Ezt nem nagyon értem.-vallottam be.
Nagy sohaj előzte meg a magyarázatát. Kissé reszkető kézzel hörpintette fel a kávéját szinte egy huzásra.
Mint említettem történelem professzor vagyok, vagyis voltam, így tudtam neki segíteni olyan dolgokban, amik létezése csak szóbeszéd tárgyát képezi, azonban az édesanyja összefüggéseket vélt felfedezni közöttük. Kért, hogy ha tudom, vagy erősítsem meg a gyanúját vagy cáfoljam meg. Azt hiszem a cáfolatomban reménykedett titkon, ám mondjuk úgy csalódnia kellett, mert minden egyes feltevése helyesnek bizonyult. Azonban hiába figyelmeztettem, nem hallgatott rám, és végül ez lett a veszte is.
Lehalkított hanggal folytatta. Szinte már suttogott.– Úgy vélte, mindenkinek tudnia kell bizonyos lényekről, erőkről és a jövő kimeneteléről. És hogy a már említett lényeknek mi köze van ahhoz, hogy az emberiség szenved, és hogy egyre többen halnak meg különös módon, akik információkkal szolgálnak számára. Illetve elmondta, hogy hosszú évek alatt a bizalmukba fogadták. Gőzöm sincsen hogyan tudta őket megtéveszteni, ahogyan azt sem tudom végül miért döntött a mellett hogy felfedi kilétüket, pedig ők szóltak neki mi lesz a következménye. Az anyja úgy gondolta, minden rosszért ők a felelősek, hiszen tudják kik ellen kellene tenniük, viszont nem tesznek semmit, mondván a fajuk védelme mindennél fontosabb. Persze az embereket irányítják furfangos módon, ami nem nehéz. Hosszú ideje áll az emberiség a megfigyelésük alatt. Úgy tudom, hogy egy bizonyos Adammal is tartotta a kapcsolatot, akivel párszor találkozott is személyesen.
Hol találom ezt az illetőt?
Nem tudom sajnos. Azt viszont igen, hogy ő más, mint a többiek. Nézze, lehet hogy ez mind így lett eltervezve. Túlságosan zavaros az egész. Tudják ki vagyok, és bár az éveim már megvannak számlálva, mivel idős vagyok, mégsem szeretnék idő előtt balesetben elhalálozni. Bizonyára megérti.
Természetesen. De ha tudnak önről, hogyan lehet az, hogy az anyámat megölték, önt viszont nem?
Nem tudom. Az a gyanúm, hogy nagyon jól tudják, nem beszélek senkinek semmiről, pontosan azért, ami az anyjával történt.
De hát éppen most beszél velem!
Ez igaz.-bólintott megtörten.-De ráment a karrierem az egészre. Megkellett húznom magam, így feladtam a hivatásomat, és visszavonultan éltem. Elveszítettem a hírnevemet. Csak mert engedtem a kísértésnek, és az anyja mellé álltam, és mert segítettem neki. Idős vagyok már, nem számít mondok-e valamit vagy sem. Túl sokáig maradtam csendben, rettegve. Igaza volt az anyjának hogy megpróbálta nyilvánosságra hozni a dolgokat. Akárhogy is nézem, ön még annyira fiatal! Nem biztos hogy az életét kéne kockáztatnia egy olyan ügyért, ami mondhatni reménytelen.
Köszönöm, hogy aggódik értem, de már nyakig benne vagyok, és nem szándékozom kihátrálni. Pláne, ha valóban Ők ölték meg anyámat.
Bólintott, majd hirtelen mintha megrémült volna. Az üvegen keresztül kinézett az időközben zsúfolásig megtelt pályaudvarra. Felállt és felvéve kabátját, indulni készült.
Mi a baj?-álltam fel én is, tekintetemmel kerestem valami szokatlat a kinti tömegben, de semmi furcsát nem láttam.
Mennem kell. Legyen óvatos. Sok sikert!
Kezet ráztunk ismét, ám ezúttal nem az üres keze fogadott. Ügyes mutatvánnyal, úgy hogy még én sem vettem észre, egy fecni landolt a tenyeremben. Amint elment, lopva rápillantottam. Egy cím volt ráírva. Kabátom zsebébe rejtettem, fizettem és nem túl feltűnő gyorsasággal távoztam a számomra teljesen ismeretlen hely felé.
10.
A taxiból kiszállva, egy meglehetősen elegáns környéken találtam magam. Szépen sorban elhelyezkedett házak, rendezett kertek. Minden túlságosan is nagy nyugalmat árasztott, ami nálam alapból gyanút keltett, de nem volt mit tenni, ide kellett jönnöm és pont. Becsengettem a sárgára meszelt ház ajtaján és vártam. Gőzöm sem volt, mi vagy ki vár az ajtó túloldalán. Izgatott voltam, és bevallom féltem is csöppet. Azonban nem volt más lehetőségem, mint bízni a professzorban, és követni a sárga köves utat.
Hamarosan nyílt az ajtó és egy harmincas évei elején járó, hosszú barna hajó, mosolygós hölgy invitált be kedvesen és szótlanul otthonába. A haját hátul összefogta egy különös csattal, ami mintha bőrből készült volna. Haja lágyan omlott a hátára, és himbálózott kissé, ahogyan előttem lépkedve bevezetett a nappaliba. Hellyel kínált még mindig szótlanul, miközben ő is leült a zöld fotelba. Ruhája is kicsit régiesnek tűnt, de láttam már hasonló stílusú embereket. Hosszú szoknyája a földet súrolta, selyemblúza csodásan fehér volt, nyakig begombolva. Érdekes személynek tűnt. Megfordult a fejemben hogy esetleg valami boszi lehet, vagy tudja fene.
Egyenes háttal ült, mint aki karót nyelt, de továbbra is szelíden mosolygott. Kitöltötte a finom illatot árasztó teát, és a csészét a kezembe adta.
Köszönöm.- vettem el tőle illedelmesen.
Szívesen.
Most szólalt meg először azóta, hogy ajtót nyitott. Hangja bársonyosan csengett és nyugalmat árasztott. Mégis volt valami különös az egész lényében.
Belekortyoltam a csodás itókába, majd letéve az asztalra, belekezdtem a mondandómba.
Bevallom kicsit furcsa ez az egész számomra. Jacobs professzor irányított önhöz, és nem tudom miért.
Zavaromat nem tudtam leplezni, hiába is próbáltam.
Már vártam önt. Ha jól tudom, nyomozásba kezdett, és egyenlőre a bosszú vezeti, ami nem a legjobb tanácsadó, mert elvakíthatja az embert. És így veszélybe kerülhet.
Mégis ki maga és miért kellett idejönnöm?
Ó, elnézést. Hívjon Elenának kérem. Azért jött ide mert válaszokat keres és a helyes utat. Tudom, hogy kiket keres, és azt kell mondanom ha így folytatja, rájuk is fog bukkanni. De csak azért, mert ők úgy akarják majd.
Na várjon egy kicsit!-emeltem fel tenyeremet.- Most a Vámpírokról beszél?
Természetesen.-bólintott.
Ők ölték meg az anyámat igaz?
Ne ítéljen elhamarkodottan. Ők nem rosszak vagy gonoszak. Ők csak értik és tudják a körforgás lényegét.
De hát nem tesznek semmit az emberiségért, csak csendben vannak és még csak arra sem veszik a fáradtságot, hogy útmutatást adjanak, hogy az emberiség jobb irányba tartson!
Mint mondtam ne ítéljen elhamarkodottan. Lássuk csak, hogyan is magyarázzam el.-barna szemei a távolba révedtek, ahogyan azon gondolkodott, mit is mondjon. Roppant módon butának éreztem magam, és ez az erzés cseppet sem volt ínyemre.
Az anyjának lehetőséget adtak arra hogy jobban megismerje őket, ő viszont visszaélt ezzel a lehetőséggel, és világgá akarta kürtölni kilétüket. Ennek viszont még nem jött el az ideje. Ők igeinis segítenek az embereknek megtalálni a helyes irányt, és mindig tudják kivel miért veszik fel a kapcsolatot.
Tehát ön szerint jogosan büntették meg anyámat!-kezdtem dühbe jönni, de még visszafogtam magamat.- Önnel is felvették a kapcsolatot ezek szerint.-kaptam észbe.
Igen.-bólintott kissé.
Miért?
Mert én is azok közé tartozok, akik kellenek nekik. Azok közé a spirituálisok közé, akiket felkészítenek, hogy azután mi készíthessük fel az emberiséget a változásra.
Hm... ennek nincsen túl sok értelme. Egyáltalán miért vezetett ide a professzor?
Talán mert úgy gondolta a dühe túlságosan elhatalmasodott maga felett, és így csak az egyik oldalt látja, a másikat pedig teljesen elveti. Csak a bosszú lebeg a szeme előtt. Ami pedig soha nem jó. Bölcsen kell gondolkodnia, nem elvakultan. Mint mondtam, Ők nem rosszak vagy gonoszak még akkor sem ha olykor úgy tűnik. De ha tegyük fel az ön családjának létét veszélyeztetné valaki, nem akarná mindenáron megóvni azt?
Éppen azt teszem.
Nem, nem. Ön bosszúra szomjazik. Eső után köpönyeg. Gondolja ha bosszút állna, ami aligha sikerülhetne, akkor jobban érezné magát?
Majd kiderül. -szorítottam össze fogaimat dühömben. Ki a csuda ez a nő, hogy kioktasson itt engem, mit tegyek és mit ne?-Nem ismer engem, ne ítélkezzen felettem!
Eszemben sincsen.-hátrált azonnal. - Bár ön is ezt teszi velük. Én csak nem szeretném, hogy baja essen, és fogadni mernék, hogy már régen szemmel tartják. Elhiheti hogy már mindent tudnak önről, sőt jó három lépéssel ön előtt vannak. Tudják mit fog tenni, mikor és miért. Fogadni mernék, hogy már figyelmeztették is, igaz?
Lehet.-vontam vállat.
Tudom még hosszú út vár önre, de ha jobban megakarja érteni őket és a tettüket, akkor keresse Adamot. Ő más mint a többiek.
Kikerekedett a szemem a név hallatán.
Tehát tud Adamról!
Természetesen.-mosolygott nyugodtan.
És hol találom őt?
Kint.
Hogy hol?-értetlenkedtem.
Ő találja meg önt. Éjjel. Kint. Csak ki kell mennie az éjszakába és ő megtalálja. És gondolkozzon el azon, hogy az ön útja miért vezet oda ahova, miért halt meg az anyja, és miért került ön a képbe. Próbáljon meg elvonatkoztatni a bosszútól és a kliséktől amikben felnőtt. Úgy értheti meg majd valamennyire őket és az egészet. Mindenki átmegy a tapasztalatokon hiszen azok formálnak minket és azok formálják a gondolkodásunkat. Látnak önben valamit, ebben biztos vagyok, hiszen én is látom. Vigyázzon magára.
Felállt és az ajtóhoz kísért. Én pedig még vagy öt percig álltam a ház előtt a járdán, agyamban cikázó gondolatok sokaságával.
11.
Éppen beléptem anyám házának az ajtaján, ami már az én házam lett, azonnal felhívtam Dominikot.
Szia Viki.- szólt bele az első csengés után.
Szia. Megtudtál valamit a naplóról?
Sajnos nem.-jött a lehangoló válasz.
Hát ez baj.
Sajnálom.
– Mindegy.-dobtam le a kabátomat a székre.- Van egy másik nyom amin elindulok.
Biztos vagy benne?
Semmiben sem vagyok biztos.-vallottam be.-De muszáj.
Szerintem pedig nem!-hangja megkeményedett, amin kissé meg is lepődtem.-Hagyd a fenébe az egészet, úgysem vezet sehova. Vagy semmi jóhoz. Aggódok érted. És egyébként is miben sántikálsz?
Na akkor most tisztázzunk néhány dolgot. Először is, nincsen szükségem aggódó barátokra. Olyanokra van szükségem akik szó nélkül mellettem állnak, hisznek nekem, és hisznek bennem! Másodszor pedig maradjunk annyiban, hogy megyek a magam feje után, hiszen ismersz. És nem állok meg, amíg ki nem derítek ki mindent amit csak tudok, és a bűnösök meg nem lakolnak! Nos, most hogy ezt tisztáztuk, leteszem a telefont és ha jutottam valamire talán, ismétlem talán jelentkezek. Úgy érzem, bár sajnálom, de mégis az az érzésem, hogy csak hátráltatsz, szóval maradjunk annyiban hogy majd jelentkezek valamikor. Addig pedig ne is keress. Szia!
Kinyomtam a telfont, esélyt sem adva a reagálásra. Tényleg nem úgy tűnt, hogy mellettem állna. Ráadásul nem gondoltam, hogy még több ebert bekéne vonni ebbe a kétes ügybe. Addig biztosan nem, amíg nem jutok előre, és az pedig csak egyféle képpen lehetséges.
Hagynom kell hogy Adam kapcsolatba lépjen velem. A tervem készen állt- a fejemben legalábbis- aztán majd eldől, mi hogyan alakul.
Csörgött a mobilom. Természetesen Dominik keresett. Úgy tűnt levegőhöz jutott, de nem vettem fel. Hagytam csörögni, nem érdekelt. Ha érti ha nem, így lesz a legjobb.- döntöttem el magamban. Közeledett az este, és én már alig bírtam magammal. Elképzelésem sem volt, hogyan fog az az alak rámakadni odakint, és azt sem tudtam hogyan könnyítsem meg a dolgát. Vagyis merre induljak az éj leszállta után.
Ameddig vártam, elgondolkoztam azon amiket a hölgyemény mondott nekem. Mégis min kéne eltűnődnöm? Nem értek én ezekhez a hókuszpókus spirituális izékhez, csak annyit tudok, hogy elvannak szállva és teljesen máshogyan gondolkoznak mint a racionális emberek. Tudtam, tőlem iszonyúan távol áll az ő gondolkodásuk és szemléletmódjuk. Mégis valahol kezdett kettős érzésem támadni. Egyrészt a bosszú vezetett természetesen, mi más? Mellette viszont olyan dolgok jutottak eszembe, mint sors, ok-okozat, mi lehet mindennek az oka és értelme. Miért halt meg anyám és én miért tartok itt ahol? Jesszusom, hát ez tök egyértelmű. Miattuk halt meg? Azért mert neki fontos volt az, hogy az emberek megtudják az igazságot róluk. Az igazságot, miszerint igen léteznek olyan lények, akik tudnának tenni az emberiségért mert módjukban áll, de mégsem mozdítják a kisujjukat sem, inkább csak eltakarítják az útjukba került porszemeket- embereket- anyámat például. Mégis milyen jogon? Nem avatkoznak be az emberiség fejlődésébe de abba igen, ki haljon meg? Na majd én megálljt parancsolok nekik, ha addig élek is! Megtudja majd az egész világ milyen katyvasz van! Ha rajtam múlik, mindenképpen így lesz azt garantálom.
Mire eljött az este, frankón felhergeltem magam. Úgy érzetem, mindenkit megvezetnek, mindenkin átgázolnak a saját érdekükben. Ember vagy Vámpír legyen a talpán, aki eme látásmódomat megtudja változtatni!
A konyhában kerestem egy megfelel célszerszámot egy kisebbfajta kés formájában, amivel alkalomadtán megvédhetem magam. Felvettem a kabátomat, majd kiléptem az éjszakába. Teljesen felvértezve éreztem magam a hideg és az Adam nevezetű egyén ellen is. Lássuk mire jutunk egymással.
Kabátom kapucniját a fejemre húzva, elindultam egy park irányába, zsebemben markolászva a kést. Felkészültem mindenre. Gondoltam én naívan.
12.
Ráléptem a parkba vezető kavicsos útra, ami megpuhult az elmúlt időszak esőzéseinek hála, így mindig kicsit besüppedt a lépteim alatt. Kezdett valami rossz érzés a hatalmába keríteni, hiszen nem tudtam hogy az a bizonyos Adam a bokorból ugrik-e majd elém, vagy mondjuk egy padon fog ücsörögni miközben csontos ujjaival integet felém. Képzeletem elszabadult kissé, és már mindenféle rémképek kezdtem megelevenedni előttem.
A Hold világított az égen, a lámpák is szórták rám a fényüket szerencsére, ami azért némi megnyugvást jelentett. Zsebemben elszántan markoltam a kést. Biztos ami biztos. Egyébként is mi van, ha egy hajléktalannal vagy rablóval kerülök szembe. Bárki mondhatja magról hogy ő az a pasi! Lehet a naivitásom lesz végül a vesztem?
A telefonomat nem hoztam magammal, mert minek az ide. Csak megzavarnának esetleg. Igaz így az időt sem tudom. Ki tudja mióta bóklászok itt körbe-körbe, mint valami megzakkant tyúk, aki nem találja a hazafelé vezető utat. Órák is eltelhettek már, kezdtem átfagyni, és még mindig sehol senki. Lehet hiába császkálok a sötétben.
Egyre dühösebb lettem, hogy bedőltem a nő szavainak. Nem is értem magamat. Sarkon fordulva indultam hazafelé. Ez a nyom semmi, úgy tűnik- dühöngtem magamban.
A szívem majdnem kiugrott a mellkasomból, amikor mögöttem lépteket hallottam. Riadtan fordultam a hang irányába. Ismerős alak körvonalait világította meg a mögötte lévő lámpa fénye. Hosszú kabát, sötét haj, fura kisugárzás, ami csak erősödött, ahogyan közelepp jött.
Ezt nem hiszem el. Mi a frászt akar már megint?- kérdeztem kissé zavartan az idegentől, akivel volt már dolgom párszor, és aki felajánlotta a felejtés lehetőségét. Kösz, nem.
Úgy tudom, engem keres.
Nem hinném.
Adam vagyok. Beszélnünk kéne.
Oldalra lépett, így már láthattam az arcát és kék szemeit is. Ő próbált megállítani amikor anyám házához indultam. Tehát valóban figyeltek, vagy legalábbis ő igen. Megborzongtam és nem csak a hidegtől.
– Nem fogom bántani.-biztosított, mintha érezte volna félelmemet. Valahogy nem tudtam neki hinni. Ha azt mondják nem akarnak bántani, az már magában egyfajta fenyegetés szerintem.
Na jó. Mi ez az egész? Mi az hogy maga nem olyan mint ők? Nem értek már semmit sem.
Én segítettem az anyjának, mint tudja. Most pedig, ha engedi segítek önnek is, hátha sikeresebb lesz nála.
Nem, nem tudom, hogy segített neki. Csak annyit tudok, hogy burkolt célzást tett legutóbb arra nézve, felejtsem el az egészet. Anyám viszont bízhatott önben, mivel megemlítette egy levélben, amit nekem szánt. Amit nem is értek, hiszen aligha segített neki, ha egyszer meghalt, nem igaz?- néztem rá vádlón.- Most pedig jön nekem ezzel a dumával, hogy beszélnünk kellene. Na igen, valóban, hiszen ideje lenne elmondania mit tud anyám haláláról, és arról kik ölték meg. És mi az, hogy sikeresebb leszek nála? Mégis mit képzel? Fogadni mernék, hogy ön is csak felhasználta, kihasználta őt, hiszen maguk mindig ezt teszik!
Semmi szükség erre.- mondta higgadtan, ezzel belém folytva minden további mondatot, amit még neki tartogattam. A kést csak még jobban markoltam, és ezúttal már a növekvő haragtól reszkettem.
Vegyen egy nagy levegőt, és nyugodjon meg kérem.
Azzal fogta magát, és a lehető legtermészetesebben leült a padra. Várt.
Elővettem a kést a zsebemből. Szívem szerint nekiestem volna, bosszúból azért, mert hagyta anyámat meghalni.
Nem ajánlanám.-szólalt meg.
Szó nélkül rontottam rá, előre tartva fegyveremet, mintha elgurult volna a gyógyszerem. Szemem előtt lehúzták a redőnyt, és a harag sötétsége kerített hatalmába, elvegyülve a gyásszal, amit addig magamban tartottam. De most itt volt a remek lehetőség, hogy kiadjam magamből. Könnyedén és fürgén hajolt el a döfködéseim elől. Szememet elhomályosították a könnyek, de újra és újra lecsaptam. Ő is felelős volt, és a felelősöknek meg kell lakolniuk! Nem érdekelt kicsoda vagy micsoda, ahogyan az sem, hogy ha megölném, akkor a valódi bűnösökhöz talán sose jutok el. Pár perc elteltével már nem volt a kés nálam, ellenben a kezeimet a hátam mögött szorosan tartotta, miközben másik karjával átkarolta a felsőtestemet.
Eresszen el!!-visítottam elkeseredten. Lábaimmal próbáltam megrúgni. Sikertelenül.
Kértem hogy nyugodjon le. Ennek így nincsen semmi értelme. Nyilván nem fogom hagyni hogy kárt tegyen bennem vagy saját magában. De ha tovább sikoltozik, akkor még idejön valaki, és kénytelen leszek más eszközökhöz folyamodni, amit bizonyára nem szeretne.
Most fenyeget? Már megint?-ordítottam, és tovább hadonásztam. Meg akartam ölni, ha máshogyan nem megy, hát kikaparom a szemeit. – Engem aztán nem fog irányítani senki, sem pedig megvezetni!-kiabáltam tovább, és egy hatalmasat sikítottam fejemet hátravetve. Éreztem hogy eltaláltam, aminek szívből örültem. Ő lesz az első akinek annyi, a többit majd utána.-döntöttem el.
Erre a reakciója csak annyi volt, hogy befogta a számat. Semmi pasis üvöltés, hogy fájna neki, pedig nekem sajgott a tarkóm. Hirtelen eleresztett, előttem termett, és rám vicsorgott hatalmas szemfogaival. Sikolyra nyílt a szám, ám azon nyomban rámborult a sötétség.
13.
Kinyitottam szemem. Sajgott a fejem, és kissé szédültem. Autóban ültem, bekötve. Oldalra pillantva, megláttam Adamot. Még este volt, sötét. Hirtelen nem értettem, hogyan is kerültem oda, aztán lassan derengeni kezdett minden.
Valamit csinált ez a pasi mellettem, és én szépen fogalmazva elaludtam. De előtte még megakartam ölni.
Hogy érzi magát?- kérdezte, mintha mi sem történt volna.
Eresszen el azonnal, és megtudja!-förmedtem rá, összekötözött kezemet felé nyújtva.
Szóval jól van. Örülök neki. Elnézést a kellemetlenségért, de nem engedhetem el. Majd ha beszéltünk és meggyőződtem róla, hogy nem tesz megint ostobaságot, akkor elengedem.
Óh, de kedves.-sziszegtem felé. Kitekintettem az ablakon.- Hol vagyunk eyáltalán?
Olyan helyen, ahol senki sem zavar minket. Egykori házam előtt. Ha hiszi, ha nem, régen én is elvegyültem az emberek között.
A romos épület beleolvadt a sötétségbe, sokat nem láttam belőle. Az épület falai alig álltak, illetve ami igen, azt is hatalmába kerítette a természet.
Régen? Mennyi idős is?
Egészen pontosan 260 éves vagyok. De ki számolja.- mosolygott rám.
Értem. -nyugtáztam.- Elena azt mondta ön más, mint a többiek. Miben más, és anno mi köze volt anyámhoz?
Én úgy látom, a régi rendszer elavult, és éppen ezért próbálok segíteni az embereknek. Bár a fajom többi képviselője, főleg a vezetők úgy vélik, tökéletes ha ember és vámpír nem tartja a kapcsolatot, ezért pedig ragaszkodnak a titkok megtartásához. Én nem így gondolom. Igaza volt abban, hogy irányítják önöket, hiszen ismerik az emberi természetet, és ezért könnyen kihasználják önöket. De muszáj megértenie, hogy mindennek oka és célja vagy. Annak is, hogy egyesekkel felveszik a kapcsolatot, míg másokkal soha.
Vagy egyeseket eltesznek láb alól.-folytattam helyette.
Ha veszélyben érzik a faj létét, akkor igen.
Milyen jogon döntenek élet és halál fölött?
Azon a jogon, hogy megtehetik. Természetesen ők sem avatkozhatnak bele az Univerzum törvényeibe. Legelőször figyelmeztetik azokat, akik túl közel kerültek az igazsághoz, hozzájuk.
Mint anyám vagy én?
Alig láthatóan bólintott.
Igen. Az anyja hamar összerakta a dolgokat és a figyelmeztetések ellenére sem állt le. Nem volt más választásuk. Én pedig nem avatkozhattam közbe. Saját magának kereste a bajt. Nem hallgatott rám, pedig szóltam neki előre, hogy ez lesz. De nem érdekelte. Az emberek addig feszítik a határokat, míg végül túl lőnek a célon, aztán már nincsen visszaút. Ő sajnos nem értette meg idejében a miérteket.
Na persze!-hitetlenkedtem.- Őt megölték, Jacobsot viszont nem. Hogy is van ez? Vagyis ők döntenek, megfélemlítenek, majd eltesznek láb alól, ha a megfélemlítés nem hoz számukra megfelelő eredményt. Semmi joguk ehhez!
Jacobsnak elég volt hogy tudta, ha nem áll le, ő is arra a sorsra jut. Ezért aztán nem kellett őt is elüntetni. Tudom, ezt nehéz megértenie. Nagyobb erők munkálkodnak, mint azt hiszi. Nem mi vagyunk az ellenség. Az emberek a saját maguk ellenségei. Nézze csak meg a politikát, a technológiai fejlődést, és azt, hogy a gyermekeik már alig vannak jelen a családban. Inkább a virtuális világban élnek. De visszatérve, az anyja a bizalmukba férkőzött ugyan, ez igaz. Sajnálatos módon úgy döntött végül, hogy elárulja őket, holott tudta mire számíthat ebben az esetben. Önt is figyelik már jó ideje.
Igen, azt vettem észre. De nem érdekel. Azt mondta segíthet nekem. Ha valóban így van, akkor segítsen a közelükbe jutni.
Nem felelt, csak ült némán, kibámulva a sötétbe.
Az öngyilkosság lenne. Abban pedig nem szívesen segítenék. Kár lenne önért.
Nézze, én nem értek a spirituális dolgokhoz, és messze nem is vagyok olyan ember, aki elhisz bármit, hacsak saját maga utána nem néz. De ha feltételezzük hogy van sors, eleve elrendelt életút, akkor honnan tudja, hogy nekem nem ez lett kijelölve? Az, hogy befejezzem anyám elkezdett munkáját. Tartozik ennyivel!
Kedveltem az anyját.-jegyezte meg halkan.
Hát pont ezért.-ütöttem a vasat tovább, amíg meleg volt.
Nos, meglátom mit tehetek. Jöjjön.
Azzal kiszállt az autóbol, és kisegített. Feléje mutattam összekötött kezeimet.
Elengedne végre? Látja milyen jól elbeszélgettünk? Nem akadtam ki, szóval ha kérhetném...
Még nem. Jöjjön.
Mégis hova?
Oda.-mutatott előre a sötét épület felé. Balsejtelemem felerősödött. Zsigereimben kezdtem érezni a pánikot.
Összekötött kézzel tartok a Vérszívóval egy elhagyott hely felé. Horrorfilmekben lévő jelenetek kezdtek felvillanni lelki szemeim előtt.
Semmi baj. Nem kell félnie. Tőlem nem.
Ha így van, akkor miért hozott ide?
Hogy megértsen néhány dolgot. Ha már segítek önnek, akkor muszáj hogy jobban képben legyen. Elmesélek valamit. Nem vagyunk olyan gonoszak, ahogyan hiszi.
Úgy tűnik nem sok választást hagyott, szóval essünk már túl rajta.-adtam be a derekam.
Mondhatott bármit, mégis azt éreztem a vágóhíd felé caplatok.Sajnos valóban nem volt választási lehetőségem. Szó szerint megvolt kötve a kezem. De ha csak beszélni akar, meghallgatom én. Aztán jöhet a munka! A sötétben botorkálva, összekötött kezekkel nem volt egyszerű eljutnom az épület maradványaihoz. Ami, Adam elmondása szerint, egykor az ő tulajdona volt.
Azt hittem sokkal romosabb, de közelebb érve már láttam, hogy egészen jó állapotban van itt-ott. Kicsit ismét rám tört a pánik, amikor a pince flé vettük az irány. Lementünk jó tíz lépcsőt. Aztán világosság gyúlt. Adam kezében megpillantottam a fényforrást, egy elemlápa személyében. Világította a lábam előtt az utat, miközben egyre beljebb és beljebb vezetett, az épület mélyére. Csupasz téglafalakat láttam, több befalazott ablakkal együtt. Illetve lóitató vályúkat is a falak mellett, az egyik elkerített részen.
Mint mondtam, ez egykor az én házam volt.-állt meg végül egy gödör féleség előtt. Bíztam benne, nem az lesz a sírom.
Igen, emlékszem, hogy ezt mondta. És?
Önt elvakítja a düh fajom iránt, ami érthető, viszont ha a közelünkbe akar férkőzni, nem gondolkodhat ennyire elvakultan, mert azonnal észrefogják venni. Vagyis semmit nem ér el, hacsak a célja nem a gyors halál.
Nyeltem egy nagyot.
Tehát. Én is jó sokáig voltam eme népes család tagja, megtéve amit kell, amilyen feladatra beosztottak. Hiszen első a túlélés, minden fiatal Vámpír számára. Az első időkben mi is rá vagyunk szorulva a segítségre, mondhatnám úgy is, mint egy gyermek a szüleire. Nélkülük meghalna, ahogyan mi is ha nem tanulunk meg Vámpírként élni.
Ezt értem.
Remek. - bólintott- Nos, hosszú idő telt el, míg végül úgy döntöttem kiválok. Soha nem felejtem el a pontos dátumot. De ez jelen esetben lényegtelen, ahogyan az is, mi vitt rá erre a döntésre. A lényeg, hogy már jó ideje éltem üldözöttként. Végül ide jöttem, és bíztam benne, itt megtudom magam húzni, beépülve az emberek közé, sőt munkát adva nekik. Hiszen a közeli faluban gyárakat is építtettem, ezzel munkát adva az embereknek. Azonban történt egyszer hogy egy szolgáló került a házamba. Röviden erről csak annyit, hogy beleszerettem. Igen, még én is képes vagyok szerelemre, akármilyen hihetetlennek is tűnik.
És mi történt?
Elárult. Az emberek mindig elárulnak minket, ha a bizalmunkba fogadjuk őket. Na persze egymást is elárulják. Ki így, ki úgy, de mindig ez a vége. Nagyon kevesen vannak, akikben meglehet bízni. És a Tanács, nem úgy mint mi többiek, senkiben nem bíznak. A saját fajátáukban sem! Így aztán ne csodája ha olyan nehéz közel kerülni a Vámpírokhoz.
Szóval elárulta. Hm... és ezért megölte őt?
Nem. Menekülésre kényszerültem, ismét. Összetörte a szívemet. Na nem ő volt az egyetlen, de majd nappal, ha ráér jöjjön vissza ide, és nézze csak meg, hogy az épület falára még a profilképét is megfaragtattam szerelmem jeléül. Megbíztam benne, és megmutattam neki valódi kilétemet, valódi arcomat. Ő úgy tűnt nem fél tőlem. De tévedtem. Eltűnt és amikor azt hittem többé már nem látom viszont, pár nap múlva Vámpírvadászokkal tért vissza.
Vámpírvadászokkal?- tátottam el a számat. Tehát valóban voltak ilyenek.
Igen. Én pedig, előrelátásomnak hála, itt-mutatott le a gödörre-, a korábban készített menekülő útvonalon keresztül kijutottam az erdőbe és megmenekültem. De a sok összegyűjtött és készített tárgy, amiket a házban tároltam, festmények, amiket festettem hosszú elonulásaim alatt, mind odalettek a tűzben. Ahogyan a szívem egy darabja is itt maradt.
Nem fogom megsajnálni, ha ez lenne a célja.
Természetesen nem szorulok a sajnálatra.- vigyorodott el.
Oké. Akkor miért meséli el ezt nekem?
Hogy tisztában legyen azzal, mennyire reménytelen is amire éppen készül. Egy olyan fajt akar átverni, ha fogalmazhatok így, amely megtanult alkalmazkodni és bizonyos módon irányítani mind az embereket, mind a többi Vámpírt, a fennmaradás érdekében. Akár tetszik, akár nem, magasabb szinten állunk az embereknél, és ez nem lealacsonyítás, és nem sértés, csupán egy egyszerű tény. Mi képesek vagyunk majdnem az agyunk teljes egészét használni, ami azt jelenti, hogy előre látjuk miből mi fog következni. És ez nem minden.
Felvont szemöldökkel meredtem rá, és vártam a folytatást. Az volt a gyanúm, hogy megpróbál lebeszélni, eltántoríthatatlan szándékomtól.
Mint tudja bizonyára, az embereknek is van aurájuk. Nos a mi látásunk roppant különleges. Nem is tudom mihez lehetne hasonlítani. Talán mint a fényképezőgépek. Minden élőlényt főleg az aurájuk szineiben látjuk. Ez az alap. Ezen aztán tudunk élesíteni, attól függően éppen mit akarunk jobban megnézni, tehát rátudok fókuszálni az arcára, de az elsődleges az aurája. Láthatjuk például az adott élőlény érhálózatát és hőtérképét is, ami az éjszakai látásban segít. Hiszen ragadozók vagyunk. Biztosan azzal se mondok újdonságot, hogy az aura színe változik, az ön hangulata alapján. Vagyis tudom mikor mit érez, melyik érzelem éppen a legerősebb Önben, akár ebben a pillanatban. Most például azt látom, hogy kissé megijedt a szavaimtól, de mindemellett mégis eltökélt, és némi harag is vegyül az érzelmeibe. Mindezek mellett a szaglásunk nagyon fejlett, ezért messziről érezzük egymás és egyéb élőlény jelenlétét. Minden élőlénynek van egy rá jellemző „szaga”, ami alapján meg lehet különböztetni. Előlünk nincsen menekvés! Amit az emberek előszeretettel félvállról vesznek, aztán ez lesz a vesztük is végül.
Lényegében, ha megakarná téveszteni a többieket, akkor először is az érzelmein kellene uralkodnia, ami nem egyszerű feladat. Aztán pedig teljes mértékben azt kéne hogy lássák, Ön nem fogja őket elárulni, és együttműködik velük. Lássa be, ez szinte lehetetlen küldetés. Most hogy ezt tisztáztuk, adja a kezét.
Megrökönyödve néztem rá. Kiszabadította megkötözött kezeimet.
Ha jól értem, azt akarja ezzel mondani, hogy adjam fel?
Mondanám, de úgysem tenné. Lényegtelen mit mondok, hacsak nem akar az Anyja asorsára jutni.
Természetesen nem akarok. De hát akkor mit tehetnék?
Az már egy jó lépés, hogy hisz nekem. Majd meglátjuk hogyan tovább. Most hazaviszem, mára ennyi elég volt.
Hogy hittem neki, az erős túlzás, de eltűnődtem azokon amiket mondott, és a megoldáson is. Hiszen ez egy újabb akadály csupán, nem pedig a tervem vége.
