1-2. fejezet

                             Csak egy élet a sok közül

                                               F. Viktória

   Amikor gyermekek vagyunk, mindenkinek van egy álma.

Egy álom, amely arra vonatkozik hogyan fogja leélni az egész életét. Hogy megnősül vagy férjhez megy. Lesznek gyermekei, kutyája, macskája, szép nagy háza, boldogan fog élni míg a halál el nem választja attól, akit szeret. Hogy szép és teljes élete lesz. Gyermekként ezt reméljük.

Aztán kezdünk felnőni, és ráébredni, hogy az álom és a valóság között hatalmas űr tátong. Az élet amelyet elképzeltünk magunknak, a gondtalan élet, az életünk végéig tartó hű szerelem és társ, mind-mind csak saját magunk áltatása. Vagy mégsem?

   Ez az én történetem, amely hol boldog, hol szomorú, de akárhogy is legyen, egyvalami biztos. Cseppet sem unalmas-csak olykor- és cseppet sem úgy alakult, ahogyan egykor, gyermekként elképzeltem azt. És hogy kiknek is írom? Hm... talán magamnak csak, talán az utókornak, talán barátoknak, vagy ki tudja. Ki tudja azt még egy történet elején, hogy a végére hogyan is alakul az egész?

                                                                1.

    Visszatekintve a gyermekkoromra, sokan azt gondolhatják, hogy nem volt könnyű életem. Én viszont azt mondom, hogy túléltem, nem? Hát akkor, hol a probléma?

Igazából gőzöm sincsen honnan is származok. Számít ez egyáltalán?

Egyébként pedig, ha kicsit közlékenyebb szeretnék lenni, a mai eszemmel azt mondanám, senki se a Földről származik.

Ha viszont családfát kellene állítanom, nem tudnék. Ez az igazság. De feltételezem, nem vagyok ezzel egyedül.

Anyai ágon még csak-csak elboldogulnék, viszont az Apai ág már reménytelennek tűnik, ugyanis Apámat örökbe fogadták.

Így aztán csak kapizsgálni tudnám a származásomat, vagyis azért ez nem teljesen igaz, mert jóval később, már felnőtt fejjel, annyit megtudtam mi is volt Apám igazi családi neve.

Amikor még iskolás voltam, akkoriban- bár nem vagyok annyira öreg- de akkor valahogy más volt minden.

Németet tanultam, és egyik órán a tanárom megkérdezte.

- Tudod, hogy a neved mit jelent?

Néztem rá nagy okosan.-Persze. Azt jelenti "fehér".

   Megjegyzem, írói álnevem egyik fele innen ered, vagyis a vezetéknevem magyarra fordított jelentéséből. Hiszen a "Weisz", fehéret jelent. Akkoriban nem nagyon számított ki vagy, honnan származol. Manapság ez már teljesen másképpen vagy.

   Az iskolát, mint rendszert gyűlöltem. Míg a nővéremnek semmi gondja nem volt az iskolában, nekem annál több. Szerintem minden nehézség rám zuhant, átvettem az övéit is, amik számára így nem léteztek. Őt szerették az osztálytársai, irigy is voltam e miatt rá. Nekem csak "muszáj barátaim" voltak. Mit is jelent ez? Hát azt, hogy ha nem akartam egyedül lenni, akkor ilyen egy-egy muszáj baráttal társalogtam, miközben mégis teljes mértékben magányos, szomorú, kiközösített voltam, és egyszerűen nem oda illő.

  Aki pedig "más", azt bántják, mivel a gyerekeknek olyan hihetetlen radarjuk van, mint a berepülőpilótákat irányító központosnak.

A szüleim közben mindig veszekedtek, így teljesen elveszett voltam. Menedékként maradtak a nagyszülők, Apám nevelő szülei, akik nagyon szerettek minket. Sokat voltunk náluk, ott aludtunk, vagy csak suli után beugrottunk hozzájuk. Apám közben csak azt leste, mikor dobják fel a pacskert, hogy odaköltözhessünk. Sokszor gondolom, hogy olyan vagyok mint ő. Na nem ezért, hanem mert ő sem találta soha a helyét. Milliószor váltott munkahelyet, és ha jól tudom jelenleg a harmadik nőjével éldegél. Volt már hivatásos katona, börtön őr, varrógép szerelő, stb...

   Anyámat még kiskatona korában ismerte meg. Mára már hiszem, hogy mégsem nagyon hasonlítok rá.

Gyerekként azonban tehetnek bármit is a szülők, a csemete szereti őket. Én is imádtam Apámat. Kocsmába jártam vele, persze jégkrémért, nem sörért.

  Egy eset nagyon megmaradt bennem. Már kezdtem kamaszodni, ismét a kocsmában dekkoltam vele.

Kocsmahaverok természetesen voltak, nem is kevés. Nem nekem, neki. Mivel kamaszodtam, a melleim is növésnek indultak, nekem pedig a testtartásomon egyrészt látható volt, hogy gerincferdüléssel küzdök, hanyag tartással egyetemben, ami szerintem pocsék társaskapcsolatom hatásának is betudható volt. Mert ha befelé forduló valaki, el akar tűnni a nagyközönség elől, akkor összehúzza magát. Másrészt két kis dudort mégis ki akarna közszemlére tenni. Ám Apám kocsmatöltelék haverja csak beszólt.

  A lényege az volt, hogy ugyan húzzam már ki magam, hiszen van mit mutogatni, de így nem látszik. Jót röhögtek, én meg még kisebbre húztam össze magam.

Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy Apámmal lementem oda.

Középső gyerek lettem volna. De ott az a "volna", hiszen amikor anyám terhes lett, Apám már akkor megcsalta, és ő kétségek között őrlődve, engedve szülei unszolásának, végül a babát elvetette. Azóta is bánja nagyon. De minden tettünknek viseljük a súlyát, ha tetszik ha nem.

Én pedig szépen vittem tovább a "családi hagyományt", ami azt a részét illeti a dolognak, hogy rossz kapcsolatba ugrunk bele, mi "Fehérek".

Na de kicsit előre szaladtam.

   Tehát vissza a sulis időszakhoz. Bántottak a többiek. Volt hogy csak úgy ahogyan a gyerekek szokták a másikat, szavakkal. Volt hogy nem csak úgy. Főleg egy lány volt nagyon gonosz, még a fiúk is rettegtek tőle. De róla lesz még szó a későbbiekben, mert a sors, az élet rendezi a rendezni valókat. Előbb vagy utóbb. De mindig!

Már akkor, általános iskolás koromban börtönnek éreztem az intézményt, az életet. Sokszor álltam az ablakban otthon, és néztem az embereket, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet, hogy én én vagyok és tudom miket érzek, ők viszont talán soha nem gondolkodnak olyan dolgokon mint én- a többi emberen. Sokat olvastam ufó-s magazinokat, és a zsarus újságokat is. Mellesleg mindig rendőr akartam lenni.

   A nagyszüleim túlélték a II.VH-t, túlélték a koncentrációs tábort. Sok rokonuk, szeretteik azonban nem. Ők viszont, talán pont a megélt események hatására-is-halálukig kitartottak egymás mellett, és mint utóbb kiderült számomra, a városban elég "híresek" is voltak és közkedveltek. Szerették és tisztelték őket sokan.

Apámról viszont mindenkinek megvolt a véleménye. Legalábbis a zsidó közösségben. A Papám kemény kézzel fogta ugyan, szerintem minden tőle telhetőt megtett, hogy normális embert faragjon belőle. Nem az ő hibája, hogy nem sikerült, itt biztos vagyok abban hogy a genetika nagy szerepet játszott apám léhaságában. A nevelő szülei megmentették ugyan a haláltól, ő ezt talán soha nem is értékelte.

Na de lényegében voltak jó éveink, sokat jártunk ide- oda, Balatonra pl. Külföldön csak egyszer voltunk, Olaszországban, rokonoknál. Szép volt, jó volt az a tíz nap. De az is elmúlt.

   Sajnos mindenkit utolér a vég egyszer, így a mamámat is. Sokat szenvedett. Agyvérzést kapott, mindent megtettünk érte, hiszen fél oldalára lebénult. Kórházba került. Emlékszem, egyszer amikor anyám éppen pépesített neki ételt, a konyhában voltam, és nevettem ezen.

-Ez nem vicces. - szólt rám.- Sajnos nem tud rágni és nyelni rendesen, csak így tud magához venni ételt.

Erre persze elszégyelltem magam. Sokszor bementünk hozzá, bár az elején nem akarta a mamám, hogy így lássuk. Azt szerette volna, ha úgy emlékszünk rá, amilyen életerős volt, még a betegsége előtt. Egyébként ő tanított meg malmozni- mindig megvert benne. És ő volt az is, aki próbált megtanítani kötni. Hát ez nem sikerült, mert mindig teljesen összekuszáltam a fonalat, mondhatni belegabalyodtam, de ő ilyenkor türelmesen átvette a „ munkámat”, kijavította, és vissza adta nekem. Én folytattam, ám ezt az előbbi műveletet sokszor megismételtük. A papám még szövőgépet is vett neki, azután már azt is használta. Sok mindent kötött nekünk egyébként, sapkákat, kardigánt, sálat..., mindenfélét.

Voltak jobb időszakai olykor, miután már kórházba került. Egyszer karácsonyra haza is engedték. Az volt az utolsó karácsony, amit velünk töltött.

  Nem olyan ünnep volt mint a többi, amikor berohantunk hozzájuk tesómmal, és megvacsiztunk, majd a másik szobában felállított fa alatt csomagbontásban teljesedtünk ki. Tőlük kaptunk biciklit, és korcsolyát is, Barbie babát, és minden olyat, ami akkor nagy számnak számított. Azt az ünnepet viszont sötét felhők vették körül sajnos.

Az utolsó együtt töltött karácsony után nemsokkal a papám nem bírta tovább, illetve még egy karácsonyt igen, de utána öngyilkosságba menekült. Előtte napokban apámmal ott jártam nála, és belépve a kapun azt láttam, hogy a Buksi kutya fekszik a földön kint az udvaron, de megpróbál felkelni hozzám. Ránéztem a papámra, és odamentem a kutyához.

-Semmi baj, hamarosan elalszik csendben.-mondta.

Több sem kellett nekem, bőgve rohantam ki az utcára. Gyűlöltem, és nem értettem, hogyan tehet ilyet. Utólag már világossá vált, hogy tudatosan készült a halálra, és gondolt arra hogy a kutya ne szomorkodjon miatta, miután ő már nem lesz. Vagy talán nem akarta, hogy nekünk legyen gondunk a továbbiakban a kutyussal.

Apám találta meg a holttestét. Rossz időszak volt. Két szeretett személy is elment rövid idő elteltével. De túléltük. Mi igen.

   Hetedikes koromban betelt a pohár, és megpróbáltam öngyilkos lenni. Utáltam az életemet, a bezártságot, mindent. Még mindig szégyenkezem e miatt, de megtörtént, és a lényeg, hogy sikertelenül. Jött a gyomormosás, és egy fiatal doki, aki nagyon irritált, hiszen hogyan jön ő ahhoz, hogy ha az ágyon fekve elfordítom a fejem, akkor ő arra az oldalra menjen amerre éppen forgolászok, csak hogy rá se kelljen néznem? Felháborítónak találtam. És azt a vigyort.... bizonyára csak nyugtatni próbált, vagy miszösz. De ezt is túléltem.

  Tisztára túlélő leszek a végére már, de tényleg, hiszen ami nem öl meg az megerősít alapon működik ez. Anyám összeomlott némileg, ahogyan apám is végre odafigyelt rám, és nem "úgy" ahogyan előtte néha. Féltettek, aggódtak értem, én pedig sokszor csak bambán néztem magam elé, mint akinek elmentek otthonról. Pszichodoki megállapítása, depressziós a gyerek. Kösz szépen, nem újdonság. Sokra nem jók ezek a dokik. Ez is elmúlt, bár sokat nem javult a helyzet a suli terén természetesen.

   Akkor már a nagyszülők házában laktunk, én szerettem ott lenni, anyám egyáltalán nem. Pedig bevallom, azóta is visszavágyódom, de az élet oda már soha nem fog sodorni, ez az egy biztos. Anno még gyerekként a padlásra nagyon szerettem felmenni, mert sok érdekes, régi dologra lehet ám a padlásokon bukkanni. Engem a héber nyelvű könyvek forgatása szórakoztatott, bár a nyelvet nem tudtam, nem értettem, ahogyan most sem. Jajj, és azok a szuper nyári napok, amikor sürített tejet kaptunk kicsi pohárban, majd előkerültek a fagyasztóból a szuper fincsi házi fagylaltok is. Bizonyára csak por, meg tej és összekeverés eredményei voltak, de akkor gyerek fejjel a nap fénypontja.

Végül nagy nehezen eljött a nyolcadik évfolyam, amikor is tudni kellett volna hova tovább... Hát én nem tudtam. Hogyan is lehet elvárni egy 14 éves gyerektől ezt??

  Valamit szerencsére javult a helyzet amint kikerültem az általános iskolából. Lettek barátaim, pasijaim. Na abból nem sok, bár mindig is vágyódtam egy társ után.

Egyik nap barátnőm szólt, hogy megismerkedett két sráccal, menjünk velük. Autóval voltak. Én húztam a számat, mert hát vadidegenek autójába beszállni? De üsse kavics, belementem. Nem mi irányítottuk a dolgokat persze, hanem ők. Nem is csoda, mert vagy húsz évvel voltak idősebbek nálunk. Nem számított. Fiatalok voltunk, és fiatalság, bolondság. Akit a barátnőm kiszemelt magának, ő engem választott. Ez a későbbiekben is így volt.

Hogy ez jó volt vagy sem, nézőpont kérdése, hiszen ez az emberke lett a később csak "bumeráng pasi"-ként emlegetett személy az életemben. Jelenleg nincsen benne, és nem is szándékozom ismét belekeveredni a vele való függő-lógó kapcsolatba.

Már jóval később tudtam csak meg tőle, hogy ő amolyan titkos bevetéseken vett részt, ezért is tűnt el végül. Valahogy én vonzom az ilyen fura fazonokat, de úgy szép az élet ha zajlik- szokták mondani. Embereket mentett ki innen-onnan, gonoszok karmai közül, ejtőernyős bevetések, egyebek, sokszor meg is sérült, meglőtték, hasonlók. Végül miután kiöregedett, üzletember lett, vagyis ez is az is, mert miközben autókkal kereskedett, magánnyomozó irodát is vezetett. Így történhetett az, hogy bármi is volt velem, nyomon követett. Tudta mi van velem, miután férjhez mentem és gyerekeket szültem, akkor is. Bumeráng pasi pedig úgy lett, hogy miután egyedül maradtam a csemetékkel, felbukkant ismét. Talán csak az alkalmat várta, talán tudta jól hogy ez lesz a vége, hiszen ismerte az embereket, és tudta azt is kiből hogyan szedjen ki információkat, ha éppen arra volt szüksége. Ezek a dolgok a későbbi kutatásaim során nagyon is jól jöttek-volna-, ha hajlandó lett volna hozzájuttatni a kért infókhoz. De általában nem tette, vagy csak alig adott információt.

   Akkor is éppen megkértem, hogy nézzen utána bizonyos kétes elemeknek, amikor pont a helyi zsidó közösség után nyomozgattam, így tudtam meg néhány dolgot apámról is, papámról is, ahogyan még egyéb érdekességeket is. Pl. hogy milyen gyűlölet van némelyekben a fehér ember iránt. És elmondta egyikük azt is, hogyan vertek át embereket. Pl. a reptéren, kicsikarva kártérítést.

   Szóba került kettőnk között a szabadkőművesség, az Illuminati, a telefonlehallgatások, meg egy matrica is ami az autója szélvédőjére volt felragasztva... Ami elvileg arra szolgál, ha más országba látogat, és előtte megejt egy telefonhívást, akkor a reptéren már várják bizonyos alakok, és elviszik valahova...

Majd később "finoman" figyelmeztetett telefonon. Hogy tudjam hol is a helyem, merre mennyi. Korábban azt is elmondta, hogy a moszad itt is megvetette ama piszkos kis lábacskáját. Városkámban is, és persze az egész országban. És hogy ő beszélt egyikükkel, egy fürdőben, és akkor lettek jóban, amikor héberül köszöntötte a fazont. Azt is mondta, hogy P2-es besorolást kapott egy hosszabb beszélgetés után. Így nem csoda, hogy miután rájött, kicsit többen jártatta a száját a kelleténél, hiszen jó hallgatóság voltam, -bár sokszor a gyomrom forgott azoktól amiket mesélt, és attól ahogyan taglalta hogyan végezne minden fehér emberrel, -ehhez a figyelmeztetéses dologhoz folyamodott. Iszonyú gyűlölködő volt, utálta a magyarokat, és a cigányokat, azt mondta ha három napig ördög lehetne, nem sok maradna belőlük élve...én meg csak kussoltam inkább. Azt is mondta kapcsolatban van több rabbival, és volt hogy leutaztak hozzá, meg telefonon is beszél velük.

   Tehát megkértem a barátom, ugyan nézzen már utánuk kicsit. De akkor sem mesélt el sok dolgot róluk. Talán engem féltett, talán magát védte, mondván – Kevés ember tudja ezeket az információkat megszerezni, így ha eljárna a szád, akkor bajba kerülnék. És te is. Megjegyzem, nem kéne állandóan ilyen dolgokba keveredned, itt vannak a gyerekek, felelős vagy értük.

Mintha én ezt nem tudtam volna.

-Ne beszélj úgy velem, mint egy gyerekkel. Én megkértelek valamire, erre te meg nem árulod el, amiket megtudtál. Ez így nem fer.

-Már mondtam miért nem árulom el. Legyen elég annyi, ha nem akarsz bajba kerülni, kiszállsz ebből, és megszakítod velük a kapcsolatot.

Ennyiben maradunk. Valamivel később így is tettem. Békén hagytak.

                                                              2.

   Nyughatatlan természetemnél fogva, rákaptam a keresgélés, kutatás ízére. Talán köszönhető ez annak, hogy a válásom eléggé taccsra vágott. Szerintem mindenkit letepert volna, hiszen átvertek, megcsaltak, elhagytak. Magamra maradtam három gyerekkel. A fájdalom, a csalódottság, a kín elég keserves tud lenni, így az ember menekül. Menekül az érzelmek viharai elől, bele bármibe. Én sokféle hobbit kipróbáltam. Az írást, a horgolást, a díszek készítését, a kutakodást. Na jó ez utóbbi nem hobbi, inkább az életem.

Történetem érdekes fonala is talán innen indul. Hiszen sokat olvastam, mindenféle könyvet. Az interneten is sokat barangoltam, miközben a valódi világban próbáltam talpon maradni. Több kevesebb sikerrel.   Sokszor voltam depis, összetört, de az volt a fontos, hogy mindig felálltam mert fel kellett, hiszen a gyerekeknek csak én voltam. Kellettem nekik, nekem pedig ők, hiszen ők voltak azok akik a lelket tartották bennem, akármilyen nehéz is volt. A pasikat mellőztem egy időre. A hatalmas csalódás után nem is csoda.

   Tehát miközben nagy buzgón keresgéltem a világhálón, utamba került egy könyv és egy blog. Ahol egy kedves, mosolygós arc nézett rám. A könyv írója azt taglalta azon a blogon, hogy ha valakinek kérdése lenne a könyv kapcsán, akkor nyugodtan írhat neki.

Én megtettem, és ezzel kezdetét vettem életem kalandja, amelyben fejlődök, tanulok, néha megtorpanok, viszont ami biztos, hogy sok embert ismertem meg, és néhányan igazán jó barátaim lettek az elmúlt évek alatt. Viszont az is bizonyos, hogy sok-sok akadályt kellett leküzdenem, amit egyesek elég gördítettek. Igen, nem titok, hogy nálunk fejlettebb fajról van szó.

  Innentől lehet csak egy kitalált történetként olvasni a leírtakat, vagy esetleg elhinni belőle ezt-azt, kinek ahogyan tetszik. A lényegen aligha változtat. Az életemen pedig főként nem.

   Akkoriban még működött az iwiw nevezetű közösségi oldal is.

Sőt, mondhatni az volt az elsődleges. Manapság már az nincs, van viszont másik. Én a keresésben tudok kiteljesedni, mint kiderült a számomra. És az anyaságban. Ez a két dolog az, ami éltet, amit a kezdetektől érzek, hogy kell. Hogy szükségem van ezekre a tevékenységekre.

Mindig későn érő típusnak tartottam magam, most is ezt mondom. Mert ha fordítva jöttek volna az események, előbb a kutakodás aztán a család, akkor lehet jobb lett volna, de az is lehet, ha nem így alakultak volna az események, nem kezdtem volna bele a kutakodásba sem, hiszen nem így alakult volna az életem.

Talán nem is lényeges, mert az van ami van, ezen változtatni már nem lehet. Sőt, nem is kell.

Nos, először elolvastam a könyvet, ami iszonyatosan tetszett, és bizony úgy gondoltam, hogy még milliónyi kérdésem van, így aztán írtam az írónak. Ő pedig kedvesen fogadott, és válaszolt a leveleimre, kérdéseimre. Ám finoman figyelmeztetett, hogy a kapott információkkal óvatosan bánjak. Ők nem feltétlenül szeretnék közhírré tenni kilétüket. Hát én bizony nem értettem, hogy akkor minek íródott a könyv? Náluk semmi sem biztos, de az az egy nagyon biztos! Mármint az hogy semmi sem az! Tetszik érteni?

  Idővel mindenféle olyasmire rájöttem, ami a könyvben rejtve volt és megpróbáltam mindent kihámozni belőle.

Nos, vannak az ébren lévők és azok, akik még alszanak. Azok az emberek, akik élik az életüket, és semmit sem tudnak semmiről, mert nem érdekli őket semmi egyéb, csak az hogy legyen munka, pénz, család, buli, haverok, stb... Egyfajta- hahó, ébresztő-nek tökéletes az a bizonyos könyv. Mert elgondolkodtat, és -engem legalábbis- kutatásra sarkallt.

Vannak, akik szerint veszett ügy az emberiség felébresztése és vannak olyanok- mi-akik hisszük,-habár hitünk olykor meginog- hogy az emberiség nincsen még elveszve, és majd egyszer kinyitja álomtól csipás szemecskéit, és meglátja a leplen túli valóságot is. Akkor pedig nagyon ásít, felkel az ágyból és elkezdi felfedezi a valódi világot, még ha esetleg nehéz is hirtelenjében átállítania az agyát arra, amiket lát és tapasztal.

Én elvesztem volna a tömegben, ha nincsenek sokan mellettem. Olyanok, akiket érdeklek, akiket érdekel mi is van velem és mi lesz velem, és akik meglátták bennem a lehetőséget.

Sok jó embert ismertem meg az évek alatt, és sok tapasztalatot szereztem általuk.

   A sok millió kérdésemnek "hála" kaptam egy figyelmeztető levelet Tőlük, hogy ideje lesz leállni, mivel szerintük bőven elég annyi amennyit megtudtam, még akkor is ha ezt én nem így látom.

Nekem aztán lehet beszélni... Nem álltam le. Hogyan is állhattam volna? Én? Olyan nincs! így elzártak előlem minden lehetséges kapcsolattartási lehetőséget, ezzel pedig nullára csökkent annak a lehetősége, hogy bárhogyan is előrébb jussak a dolgokban.

Nem, természetesen nem arra gondolok, hogy egy akartam volna lenni közülük! Akar a fene. Ám a donorság lehetőségével eljátszadoztam és megpróbálkoztam, persze sikertelenül, hiszen a Tanács nem engedélyezte. Hú, már nem is tudom melyik volt előbb. Na mindegy. Hat év távlatára nehéz ám visszaemlékeznem.

Visszatérve a megszakított kapcsolattartási lehetőséghez, ezek után agyaltam rajta, mit is tehetnék. Először is létrehoztam egy topikot. Főleg azért, mert úgy véltem az embereknek jogában áll megtudni Róluk minden olyat, amit nekem sikerült, de sehol máshol nem szerepelnek azok a dolgok-kivéve a könyvben. Így aztán ehhez folyamodtam. Valószínűleg kapóra jöttem nekik, és ez a tettem is. Így visszatekintve ezt látom. Akkor mást láttam még.

   Szépen alakultak a dolgok, sok ember jött az oldalra, sokat beszélgettünk, néhányan csak jöttek aztán mentek, de voltak hosszabb távra maradó emberkék is, akiknek felkeltette az érdeklődést mindaz amiket oda leírtam.

Közben már kutakodtam persze javában minden olyan után, amik korábbi kérdezősködéseim alkalmával a tudomásomra jutottak. Végül úgy döntöttem, mivel lehetőségem is adódott rá, hogy elutazok az íróhoz, akivel mint említettem már, nem engedték a kapcsolattartást.

Azért hozzátartozik az is, hogy ekkorra már megpróbálkoztam a párkereséssel, inkább sikertelenül mint sikeresen, csak egy valaki volt, akivel évek óta- jelenleg is- tartom a kapcsolatot, de csak mint barát.

Azt a mondást kell követnem, kicsit átszerkesztve, hogy- Halottról jót vagy semmit. Illetve esetemben, mára már- Pasiról jót vagy semmit.

Nyugodtam rám lehet húzni a vizes lepedőt, hogy kihasználtam, kihasználom. Ám ez nem igaz, hiszen tudta jól mire számíthat tőlem, jobban mondva inkább azt, hogy mire nem. Nem árultam zsákbamacskát. Neki megfelelt így, nekem is, ennyi. Innentől fogva, sok helyre elmentünk kirándulgatni. Neki jó volt így, hiszen nem egyedül kellett kiruccannia, nekem meg kapóra jött az otthonról való kiszabadulás.

Így történt akkor is, amikor a fejembe vettem azt, hogy- hát ha itt az akadály előttem, rendben, megugrom. Mint eddig is. Lesz ami lesz. Addigra már tisztában voltam vele, hogy mindent tudnak rólam, figyelnek engem, a mozgásomat, tetteimet. Hiszen, eme -Kotnyeles nőszemély még bajt hozhat ránk.- Ez lennék én.